Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
A gyerekek nagyon szeretik nézni, ahogy a felnőttek rajzolnak. A mintánk, a hozzá kapcsolódó szókincsünk, az elismerő figyelmünk és a vele járó érzelmi kapcsolódásunk sok pozitív hatással van a fejlődésükre. És mégis, a kommunikációnk, az ártatlan kérdéseink képezik olykor a legnagyobb akadályát a szabad felfedezésnek. Ilyen például a „Mit rajzoltál?” kérdése.
Különösen kisgyermekkorban – bölcsődés vagy óvodás korosztálynál – szokott előfordulni, hogy a gyerekek rajzolási vágya kevésbé magában a tevékenység végzésében mutatkozik meg, mint inkább abban, hogy megkérik a felnőttet, hogy rajzoljon nekik valamit. A gyerekek nagyon szeretik nézni, ahogy a felnőttek lerajzolják a különböző állatokat, járműveket vagy éppen családtagokat, hiszen a megfigyeléseik alapján sokat tudnak tanulni belőle, ráadásul az irányítást és a felnőttel való együtt töltött időt is igencsak élvezik.
De mi van akkor, ha azt tapasztaljuk, hogy a gyerek egyáltalán nem rajzol önállóan? A szülő vagy felnőtt aktív részvétele a tevékenységben sok pozitív hatással járhat, így ennek elutasítása csupán azért, hogy a gyerek valóban önállóan próbálkozzon, semmiképpen sem megoldás. A mintánk, a hozzá kapcsolódó szókincsünk, az elismerő figyelmünk és a vele járó érzelmi kapcsolódásunk elengedhetetlen a gyerek egészséges fejlődésének a támogatásához. És mégis, a probléma gyökere valahol a felnőtt oldalán keresendő, méghozzá a gyerek saját alkotásait kísérő kommunikációnkban. Olykor a legártatlanabb kérdéseink bizonyulnak számukra a legnagyobb akadálynak. Esetünkben ez a „Mit rajzoltál?” kérdése.
Szerzőnkről
Tarkovács Cecilia szülő-gyerek coach, a kisgyermekkori fejlődés és nevelés elkötelezett szakértője. Több mint ötéves kisgyermeknevelői (bölcsődei) tapasztalata terelte a szülők célzottabb támogatásának irányába, majd saját praxisának megalapítására.
Szülőnek lenni állandó változást jelent, amivel nem mindig könnyű egyedül megbirkózni. Szülő-gyerek coachként célja támaszt nyújtani mindazoknak, akiknek küzdelmük, nehézségük vagy csak kérdésük adódik a gyereknevelés és a családi hétköznapok kérdéskörében.
A jó szándékunk elvárásokat állít
A kisgyerekek firkálnak. Időbe telik, mire rajzaik felismerhető sziluetteket öltenek, így aztán nem is csoda, hogy a legnagyobb jó szándékkal kérdezgetni kezdjük őket arról, mit is kellene látnunk a papíron. Legszívesebben magunktól mondanánk, hiszen minden egyes vonal, amit meg tudnak alkotni, büszkeséggel tölt el minket, de műveik még igencsak absztraktak, így hát kérdezünk. A gyerekek viszont első éveik során nem előre meghatározott céllal kezdenek neki a műalkotásoknak. A funkciót, a tevékenységet magát, az önállóan indított és irányított mozdulatokat élvezik. Nem döntik el előre, hogy mit rajzoljanak, csak átélik a nyomhagyás adta élményt.
Ebből kifolyólag amikor megkérdezzük, hogy mit is kellene látnunk, rendszerint őket is elgondolkodtatjuk. Egyesek egyből képesek rávágni valamit élénk fantáziájuknak köszönhetően, mások pedig pár másodpercig eltűnődnek a válaszon, de mindannyian utólag próbálják meghatározni. A hangunkból érzik ennek a jelentőségét, így meg is akarják válaszolni. Ártatlan kérdésünk azt sugallja, hogy egy alkotás tárgya mindig előre meghatározott kell, hogy legyen – csakhogy a gyerekeket kezdetben még nem ez motiválja. Minél többet hallják azonban tőlünk a kérdést, annál inkább válik akaratlanul is egyfajta elvárássá, aminek szeretnének megfelelni.
Mi van, ha a szülő rajzol?
Amikor mi rajzolunk a gyerekeinknek, általában az ő kívánságaikat igyekszünk teljesíteni. Rajztehetségünktől függetlenül megpróbálkozunk nemcsak a katicabogárral, de a markolóval, a kombájnnal és talán kellő győzködéssel egy-egy családtaggal is. A gyerekek gyorsan megértik, hogy lehet előre meghatározott céllal és mégis felismerhetően rajzolni. Legalábbis a felnőtteknek ez láthatóan megy. Ez a kettős tapasztalat sok gyereknek veszi el a kedvét az önálló próbálkozástól. Jól látják, hogy az ő rajzuk nemigen hasonlít semmire, és azt érzik, hogy ennek talán nem így kellene lennie. Ha cél, hogy valamilyen konkrét alakot öltsön a rajz, akkor érdemesebbnek gondolják ezt a felnőttre bízni. A látványt, a közös együttlétet, az irányítást így is élvezik, és nyilván bizonyos mértékig tanulnak is belőle. Csak éppen az önálló gyakorlás, az önkifejezés és a pillanat elvárások nélküli élvezete marad el, ami minden művészeti tevékenység alapvető feladata lenne. Ennek védelméért pedig tennünk kell!
Kevesebb kérdés, több elismerés
A rajzolás és annak minden fajtája és formája élmény a gyerekek számára, ha szabadon gyakorolhatják. Ha elvárások nélkül, maga az önálló felfedezés jelentheti a célt. Szeretetteljes kérdéseinkkel könnyű mindezt megakadályozni, ezért az önálló rajzolás elősegítésének érdekében egyszerűen kérdezzünk kevesebbet, és lehetőleg kerüljük a rajzuk tárgyának definiálását. Támogatásunk kimutatására inkább az elismerést válasszuk.
Tetszhet nekünk a vonalak formája: a spirálok, a hurkok, a csíkok és a pontok; vagy éppen a színek sokasága, megválogatása és erőssége is. Sőt, azt is elismerhetjük, hogy milyen elmélyülten rajzoltak, milyen magabiztosan fogták a ceruzát, vagy milyen szépen tartották a másik kezükkel a lapot, nehogy elcsússzon és kiszakadjon. Mindezek mellett, ha a gyerekünk egyébként szívesen mesél a rajzáról, természetesen annak is adjunk teret.
A mi feladatunk, hogy biztosítsuk számukra a szabad önkifejezés, próbálkozás, gyakorlás és tanulás egyedi lehetőségeit. Továbbra is rajzolhatunk nekik, illetve velük, engedhetjük, hogy irányítsák a folyamatokat, csak érzékeltessük (és valóban higgyük), hogy a papírra vetés öröme önmagában értékes és örömteli. Éppen attól különleges, hogy mindenkiből – és mindenkor – mást hoz ki.
