Állítsd be Google keresőjét, hogy a találatok között biztos ott legyen a Dívány!
Kevés annál szebb dolog van, mint amikor szoros kötődés alakul ki a családi kutya, macska és a gyerekünk között. Együtt játszanak, pihennek, szaladgálnak, tökéletes összhangban. Ám ez a tökéletesség egy pillanat alatt fordulhat át rémületbe, ha nem vigyázunk.
A gyerekek és az állatvilág kapcsolata mindig is szoros volt: teljesen természetes, hogy séta közben már a totyogó is érdeklődve figyeli a madarakat, megpróbálja megsimogatni a szomszéd kutyáját, vagy az óvodások egy kóbor macskát dédelgetnek csoportosan. Nem véletlenül könyörögnek a gyerekeink azért, hogy otthon is legyen négylábú játszópajtásuk. Ám ahogy a házi kedvencet nevelnünk kell annak érdekében, hogy a lehető legjobban beilleszkedjen a rendszerünkbe, úgy a csemetének is szüksége van iránymutatásokra a balesetek megelőzése érdekében – mert egyetlen élő állattal sem lehet plüssmackóként bánni.
Mennyire vegyük komolyan a macskakarmolást?
A doromboló, szinte folyékony halmazállapotú macskák órákig képesek a gyerek mellett pihengetni, láthatóan szeretetteli légkörben. Ám a karmokkal és fogakkal felszerelt macskák bizony komoly sérüléseket tudnak okozni, ha nem figyelünk oda a jelzéseikre. A cicák könnyen idegessé válhatnak akár attól, hogy sokáig szeretgetik őket, akár attól, hogy megijednek egy hirtelen zajtól, kutyától. Az ideges macska pedig eleinte csak a csapkodó farkával, lelapított fülével jelez, esetleg nyávog vagy morog, de aztán ha nem tud szabadulni az adott helyzetből, vagy fájdalmat okoznak neki, bizony odakap, odakarmol. A karmolással szinte mindenki találkozott már, aki vitt haza kiscicát, vagy átélte a felnőtt macska dagasztását. Amennyiben a sérülés csak a bőrt érinti, akkor fertőtlenítőszeres kezelés elég lehet a fertőzés megelőzéséhez, ám mélyebb karmolással már érdemes orvoshoz fordulni. Ennél is komolyabban kell venni a harapást. A macska szájában élő baktériumok súlyos betegséget okozhatnak a szervezetbe kerülve, ezért az orvosi ellátás elengedhetetlen. A seb kitisztítása mellett előfordul, hogy antibiotikumos kezelésre is szükség van.
Mit tegyünk kutyaharapás esetén?
A leggyakrabban harapó állat a kutya. Miközben a macskával kapcsolatban ritkán félünk ettől, az ebek esetében elsődleges szabály, hogy figyelünk a szájára. Minden egyes harapást komolyan kell venni, így tesznek az egészségügyi dolgozók is. Akár a házi kedvenc, akár idegen kutya harapta meg a gyereket, minden esetben orvosi ellátásra van szükség, a veszettség terjedésének megelőzése érdekében pedig kéthetes ÁNTSZ-megfigyelésre is számíthatunk. Ennek során az állatorvos házhoz jön és folyamatosan figyeli a kutya viselkedését, még akkor is, ha az minden évben megkapta a veszettség elleni oltást. Amennyiben a fertőzés igazolható, a gyerek is számíthat oltássorozatra, de csak azután, hogy kimosták, összevarrták a sebét, és ha szükségesnek ítélték, antibiotikumot is felírtak.
Hogyan lehet megelőzni a kutyaharapást?
A kutyaharapás legrosszabb esetben akár végzetes is lehet, a megelőzése egyértelműen létfontosságú. Soha ne menjünk oda idegen, kóborló kutyához megsimogatni, és tanítsuk meg erre a gyerekünket is. Ugyanilyen fontos séta közben, hogy a csemete ne nyúlkáljon be a kerítések résein és ne próbáljon kapcsolatot teremteni a területüket őrző idegen kutyákkal. Még ha az eb barátságosnak is tűnik, akkor sem tudhatjuk, hogyan reagál legközelebb. A kórházba kerülő kisgyerekeket leggyakrabban a fejen és az arcon történt harapás miatt kezelik, a leggyakoribb sérüléseket pedig az általuk is ismert kutyák okozzák. Csak olyan udvaron hagyjuk a gyerekünket játszani, legyen szó akár a nagyszülők, akár a szomszéd kertjéről, ahol a kutya biztonságosan elszeparálható a gyerektől – de még ekkor se hagyjuk őket felügyelet nélkül magukra!
Milyen kutyát vigyünk haza?
Az idegen kutyákkal kapcsolatos védekezésről térjünk át az otthoni kedvencre. Elsődleges felelősségünk az eb kiválasztásánál van. Hacsak nem tudunk megfelelően engedelmességre szoktatni egy nagy testű vagy hevesebb vérmérsékletű állatot, akkor ne vigyük haza, akkor se, ha kölyökként nagyon aranyos. Sokszor előfordul, hogy sem a gyerek, sem a felnőtt nincs tisztában azzal, hogy a cuki, pihe-puha gombócból mekkora és milyen tulajdonságokkal rendelkező kutya lesz. Nézzünk utána a különböző kutyafajtáknak, kérdezzünk meg egy állatorvost vagy kutyaszakértőt arról, milyen ebet ajánl kisgyermekes családba. Akár tenyésztőtől vásárolunk, akár örökbe fogadunk, kerüljük a gyenge idegrendszerű vagy agresszív kutyusokat, ragaszkodjunk az oltási könyvhöz, az oltások és féreghajtó tabletták beadatásához és a kutya neveléséhez is. A kölyökkutyát azonnal le kell szoktatni arról, hogy a gyerekünkkel vadul játsszon, a ruháját tépje, az arcát nyalogassa, vagy a kezét a szájába vegye. Ugyanakkor nem elég a kedvencet nevelni: érdemes többször, alaposan elmagyarázni a gyerekünknek, hogy a kutya nem plüssállat, oda kell figyelni a jelzéseire, nem szabad neki fájdalmat okozni, s úgy általában érdemes tiszteletben tartani a rá jellemző fajtatulajdonságokat.
Nem tud szólni, hogy hagyják békén
Akár kutyáról, akár macskáról van szó, a kölcsönös tisztelet alapvető. A legtöbben nem is tudják, hogy az állatok nagy része idegenkedik az ölelgetéstől, pláne a szorítástól. Tehát akármennyire is aranyos az állatot ölelgető gyerek, ez csupán neki okoz örömet: ha megnézzük a viselkedésüket, egyik négylábú állat számára sem természetes helyzet az ölelés. Ugyanígy nem szeretik, ha hosszan a szemükbe néznek, öltöztetik és hosszú ideig cipelik őket, vagy játékos orvosi vizsgálatot végeznek rajtuk. Minden állatnak megvan a maga tűréshatára, személyisége, nekünk pedig tiszteletben kell tartanunk ezeket. Például ne piszkáljuk evés közben, ne vegyünk ki a szájából dolgokat, ne etessük nem neki való játékétellel, ne zavarjuk a pihenőidejében, ne nyúljunk a hasához. A legtöbb állat tolerálja ugyan egy darabig a nem kívánatos viselkedést, ám ha nem vesszük figyelembe a válaszreakcióját, akkor egyre egyértelműbb eszközökhöz nyúl.
Szakember segítségével megtanulhatunk olvasni az állat testbeszédéből, a hangokból, a tekintetéből, a farka mozgásából, az izmai feszüléséből. Azoknál a kisgyerekeknél, akik életkoruknál fogva erre a jelolvasásra még nem képesek, és a vicsorgást is mosolygásnak nézik, érdemes megoldani a szeparációt: hacsak nem tudunk figyelni a gyerekre és az állatra egyaránt, akkor ne engedjük őket egymás közelébe. Természetes, hogy erős bizalmat érzünk a családi kedvenc iránt (főleg, ha kis termetű), s úgy érezzük, ő aztán soha nem lenne képes bántani a gyereket, de az a helyzet, hogy azok a szülők is így éreztek, akik a sürgősségi ellátó várójában ülnek a vérző gyerekükkel. A szülői odafigyelés, tanítás a kulcsa annak, hogy a szeretetteli gyerek-állat kapcsolat ne járjon sérülésekkel, vagy az egyébként nyugodt házi kedvenc elaltatásával.
Légy fa!
A sikítás, ordítás, ugrálás, a kiszámíthatatlan mozdulatok támadásra vagy védekezésre ingerelhetik a macskát és a kutyát is. Annak érdekében, hogy utóbbi ne támadjon rá mégsem a gyerekre, létrehoztak egy egyszerű gyakorlatból álló megelőző programot. Ez túl azon, hogy a kutya testbeszédére tanít meg, segít felvenni egy olyan testhelyzetet, ami a lehető legkevésbé fenyegető az állat számára. Először is álljunk nyugodtan, ahogy egy fa teszi, összezárt lábaink jelentik a törzset, a comb magasságában elöl összekulcsolt kezünk a koronát. Fejünket hajtsuk le, és szemléljük a gyökereinket, azaz nézzük a cipőnket. Maradjunk így addig, amíg a segítség oda nem érkezik. Ez a testtartás azért eredményes, mert a kutyákat a mozgás érdekli, egy álló emberi lényben jóval kevesebb izgalmasat látnak. A fatesthelyzetet bevethetjük az utcán idegen kutyákkal, de otthon, az ismerős ebekkel szemben is.
