Sokunk családjában – még ha kimondatlanul is – éveken át élt a szabály: a felnőttek problémái csak rájuk tartoznak, a gyereket nem kell és nem is szabad terhelni a szülők nézeteltéréseivel, és nem szükséges beavatni őket egy-egy érzelmileg megterhelő időszak nehézségeibe sem. Most, hogy mi vagyunk a szülői oldalon, jó, ha ezt a mintázatot folytatjuk?
Egy friss vizsgálat szerint közel sem biztos, sőt az sem, hogy egyáltalán képesek vagyunk eldugni fájdalmunkat és dühünket a gyerekek elől. A ScienceDailyben bemutatott kutatás szerint a helyes út nem az elhallgatás, hanem a nyílt kommunikáció és a lehetséges megoldási stratégiák átadása.
Sara Waters és a vele együttműködő egyetemi kutatócsoport tavaly számolt be a legfrissebb kutatási eredményekről. Waters és csapata azt szerette volna megnézni, hogyan hatnak az elfojtott érzelmek a gyerekekre, és hogyan változtatják meg a szülők és gyermekeik közötti kapcsolat dinamikáját a ki nem mondott emóciók. Abból a feltevésből indultak ki, hogy a gyerekek akkor is megérzik a szülők negatív érzelmeit, ha azokat nem mutatják meg nyíltan.
A kutatás
A vizsgálatba 109 szülőt és 7-11 éves kor közötti gyerekeiket hívták meg. A minta kiválogatásánál arra törekedtek, hogy az édesapák és édesanyák közel egyenlő arányban képviseltessék magukat, mert feltételezték, hogy a szülő neme is befolyásolja majd, hogyan hat az érzelmi elhallgatás.
A kutatás első részében a szülőket stressznek, érzelmileg megterelő helyzetnek tették ki: beszédet kellett mondaniuk népes hallgatóság előtt. A beszéd kapcsán kifejezetten negatív visszajelzéseket kaptak. Ezután a gyerekeikkel kellett időt tölteniük – egy részüktől azt kérték, próbálják meg elrejteni gyerekeik előtt a negatív érzéseket, másik részüktől pedig azt, csináljanak mindent úgy, ahogy egyébként tennének egy ilyen helyzetben.
Az együtt töltött időben feladatot kellett megoldaniuk. Úgy kellett összeépíteniük Lego-elemekből egy épületet, hogy a gyerekek csak az instrukciókat tartalmazó füzetet foghatták meg, az építőkockákoz nem nyúlhattak, a szülők pedig csak építhettek, az összerakási útmutatót nem nézhették meg. Szülő és gyerek tehát egymásra utalva dolgozott a vizsgálati szituációban.
A szülők és a gyerekek között zajló interakciókat videóra vették, és mind a 109 felvételt részletesen elemezték. Szülőkre és gyerekekre emellett különböző szenzorokat helyeztek, hogy vizsgálhassák a szívverésüket, illetve a különböző stresszreakcióikat.
A tapasztalatok
A kutatók a szülők és a gyerekek viselkedését figyelve arra voltak kíváncsiak, hogyan befolyásolja az elhallgatás az érzelmeket, a kapcsolat melegségét és az érzékenységet. Az elemzés során a viselkedésváltozásokat és a szenzorok által mért eredményeket együttesen vizsgálták.
Azt találták, hogy azok a szülők, akik megpróbálták elleplezni az érzéseiket, sokkal kevésbé voltak válaszképesek, kevésbé tudtak együttműködni a gyerekükkel, kevesebb iránymutatást adtak nekik a feladat alatt, és kevésbé hatékonyan tudtak együtt dolgozni gyermekeikkel. A leplezés a gyerekre is hatott, mert ők is negatívabbak voltak, kevésbé tudtak együttműködni, mintha lemásolták volna a szüleik viselkedését.
A viselkedésváltozás ugyanakkor szorosan összefüggött az érzelmeit leplező szülő nemével is. Azok a gyerekek, akiknek az édesanyjuk palástolta az érzelmeit, sokkal negatívabban reagáltak, mint azok, akiknél az édesapára volt jellemző ez a viselkedésforma. Mivel korábbi kutatások arra utalnak, hogy a férfiak egyébként is hajlamosabbak elfedni az érzéseiket, elképzelhető, hogy a kutatásban is emiatt volt észrevehető ez az eltérés. Talán az édesapák részéről nem olyan szokatlan, így kevésbé fájdalmas az elhallgatás?
Érzelemmaradékok?
Waters szerint a gyerekek nemcsak a nagyon heves érzelmekre, de az elfedni kívánt emóciókra, sőt az úgynevezett érzelemmaradékokra is nagyon fogékonyak: sokszor akkor is átveszik a szülő negatív érzelmi állapotát, ha a felnőtt már nincs úgy kiszolgáltatva érzelmeinek. Érzik, ha valamilyen feszültség vagy negatív érzelem van a levegőben. Ha a szülő úgy tesz, mintha nem lenne probléma, a két, egymással teljesen ellentétes információ nagyon zavaró lehet a számukra, megijeszti őket. A szülő akkor tesz jót, ha a gyerek érzelmi/értelmi érettségének megfelelően kommunikálja érzelmeit még akkor is, ha azok negatívak. Ezzel segíthet a gyereknek elfogadni saját érzéseit is, egyúttal irányt is mutat a lelki nehézségek kezelésére is. Így a gyerek számára kevésbé lesz félelmetes a szülő fájdalma.
És a veszekedés?
A két szeretett szülő közötti konfliktus mindig ijesztő a gyerekek számára, de el kell fogadni, hogy a nézeteltérések is velejárói a párkapcsolatoknak, és jó, ha a gyerekek azt tanulják meg, hogy a problémák kezelhetőek, és egy-egy összezörrenés nem halálos kimenetelű. Bár felkavaró lehet a gyerek számára, mikor szembesül szülei nézeteltérésével, ha a felnőttek megnyugtatóan le tudják zárni a vitát, és ezt a gyerek felé is kommunikálják, az elbizonytalanító félinformációk helyett helyes és őszinte útmutatást kap. Néha még nevetni is lehet azon, ami a szülők között megy.
Szakemberek javaslata szerint, ha el szeretnénk kerülni, hogy a nézeteltérésből heves és méltatlan (a gyerekre kifejezetten káros) veszekedés legyen, pár szempontot érdemes figyelembe vennünk.
- Figyeljünk testünk jelzéseire. Ha úgy érezzük, elönt bennünket az indulat, szálljunk ki a helyzetből, mielőtt olyat mondunk, amit később megbánnánk.
- Ne kényszerítsük a gyerekeket a döntőbíró szerepébe.
- Ne próbáljunk mindenáron nyerni, inkább keressük a kompromisszumokat! Figyeljünk a gyerekek stresszreakcióira, életkoruknak megfelelően reagáljunk rá. Ha totyogó gyerek volt tanúja egy veszekedésnek, öleljük át és nyugtassuk meg, hogy apu és anyu még mindig szeretik egymást, ez sokat segít majd neki. Iskoláskorú gyerekünk viszont már érdemibb magyarázatot is szeretne az érzelmi támogatás mellé.
Tabutémák?
Vannak olyan, alaposabb megbeszélést igénylő, és akár komoly nézeteltérést is okozó témák, amikkel kapcsolatban jobb kerülni a gyerekek részvételét. Akár azért, mert a megbeszélés eredményére úgysincs hatásuk, akár azért, mert épp róluk van szó.
Ha lehetséges, inkább négyszemközt beszéljünk az anyagiak beosztásáról, a még a szülők számára is bizonytalan kimenetelű eseményekről (pl. apát lehet, hogy elbocsátják), a gyerekkel kapcsolatos aggodalmakról (szerinted vannak barátai?), olyan témákról, amiken korábban már komolyan összevesztünk, illetve szexuális életünkről.
