Állítsd be Google keresőjét, hogy a találatok között biztos ott legyen a Dívány!
2018 végére Amerikában is eljutottak oda, hogy hivatalosan elismerjék, a gyerek elfenekelése nem jó módszer a fegyelmezéshez, miközben már nagyon régóta tudjuk, hogy a szép szó és a türelem többet ér. Magyarországon a gyerek elnáspángolása már több mint 10 éve tiltott, mégis a szülők több mint fele elfogadhatónak tartja.
Rengeteg szülő küzd napjainkban azzal, hogy próbálja a gyermekét helyesen nevelni, ám rá kell döbbennie, hogy az a minta, amit ő otthon látott, ahogy őt felnevelték, az nem összeegyeztethető a mai tudásunkkal. Hiszen néhány évtizede még teljesen elfogadott volt, hogy rácsaptak a gyerek fenekére, vagy épp kapott egy pofont, ha szemtelen volt a szülővel. Ezek a módszerek azonban nagyon nehezen kopnak ki, és bár 2005 óta Magyarországon tilos megütni a gyereket, mégis tudjuk, hogy a valóságban otthon, a négy fal között bizony elő-előfordul.
Az Egyesült Államokban 2018 decemberéig kellett várni arra, hogy az Amerikai Gyermekorvosok Társasága az útmutatójába leírja: egyáltalán nem javasolják a gyerek megütését – írja a Psychology Today. A döntés annak köszönhető, hogy az elmúlt években két vizsgálat is kimondta, hogy a fizikai büntetés nem megfelelő eszköz a gyereknevelésben. Ennek kapcsán kerestük meg F. Lassú Zsuzsa pszichológust, egyetemi docenst, aki elmondta, hogy hiába hisszük magunkról, hogy a gyerekkori verés ellenére rendes felnőtt lett belőlünk, mert ez nem igaz, ha közben mi is megütjük a gyerekünket.
Magyarországon 2005 óta zéró tolerancia van érvényben, és törvény tiltja a gyerekek bántalmazását. Volt ennek a rendelkezésnek hatása a magyar szülők gyereknevelési szokásaira?
Utoljára, ha jól tudom, 2017-ben végeztek országos reprezentatív felmérést a fegyelmezéssel kapcsolatban a szülők körében. Az UNICEF és a Publicus Research közös kutatásában a megkérdezett szülők nagy része (53 százalék) elutasítja a fizikai fenyítést mint a gyermeknevelés módszerét, azonban nagyon képmutató módon ebbe nem értik bele az elfenekelést, ami a kisebb gyermekek esetében az egyik leggyakoribb fegyelmezési módszer, és a szülők 57 százaléka elfogadható módszernek gondolja. Vagyis azt mondhatjuk, van előrelépés, a pofon például kifejezetten kisebb arányban elfogadott (29 százalék) manapság, de az elfenekelés még erősen tartja magát a nevelési módszerek között.
Miért nem jó stratégia ez a gyereknevelésben? Milyen negatív hatásai vannak annak, ha a gyereket megütik?
A kutatások alapján a fizikai fenyítés a gyermek minden társas-érzelmi képességének alakulásával negatívan függ össze. Vagyis minél többet verik a gyermeket, minél gyakrabban kap verést fegyelmezési vagy egyéb okból, annál rosszabbak a gyermek mentális egészséggel összefüggő mutatói. A fizikai fenyítés megnöveli a mentális egészségi zavarok valószínűségét, a szorongásos és hangulati zavarokét és az agresszióval jellemezhető viselkedéses zavarokét is – gyermeke válogatja, hogy ki hogyan reagál a verésre. Mindenképpen csökken az önértékelés, a gyermek azonosul a büntető személlyel, így elhiszi, hogy ő rossz, megérdemli a verést. Ez a negatív önkép azután valószínűbben vezet gyermek- és serdülőkori beilleszkedési zavarokhoz, ezzel összefüggésben tanulási teljesítményzavarokhoz is. Vagyis a gyereknek nemhogy javulnának, hanem romlanak az életesélyei a nevelő célzatú verések hatására.
A kutatások szerint a fizikai fenyítés gyakorisága, nem pedig a verés súlyossága a fontosabb tényező – noha fontos kiemelni a súlyos bántalmazás akár egyszeri traumatizáló hatását. A verésre épülő, azt rendszeresen használó fegyelmezés egyértelműen rontja a szülő-gyermek kapcsolatot, az így kialakított tisztelet sokkal inkább félelem, mint valódi tisztelet, amikor a gyermek felnézhet a szülőjére, és olyan akar lenni, mint ő. Ahogyan említettem, a helyzet paradoxona, hogy a gyermek sokszor azonosul a bántalmazó szülővel, így a gyermekkori fizikai fenyítés hatására a gyermek felnőve maga is bántalmazó szülővé válhat.
Mióta tudjuk, hogy nem jó megütni a gyereket? Melyek azok a helyek, ahol ez a mai napig még elfogadottnak számít?
A neveléstörténeti írások elég korán beszámolnak olyan szülőknek készített ajánlásokról, amelyek a verés helyett a szép szót, a magyarázatot hangsúlyozzák, a verés negatív hatásairól már a 18-19. században beszámolnak. De sajnos ez a nézet csak lassan lesz a nem professzionális nevelők körében is elfogadott. Sőt, ha megnézzük, hogy a világ országaiban a mai napig milyen nagy arányban tapasztalnak a gyermekek fizikai fenyítést, akkor a helyzet elrémítő. A fizikai fenyítés engedélyezése nem csak az elmaradott harmadik világbeli országokra jellemző, az USA 19 tagállamában még az iskolákban is jogszerű a fizikai büntetés használata. Szerencsére Európa egyetlen államában sem megengedett ez a joggyakorlat, Lengyelország volt az első ország, amely 1783-ban megtiltotta a gyermekek fizikai fenyítését az iskolákban. Az otthon falai között végzett elfenekelés azonban más elbírálás alá esik, sok helyen semmi nem védi a gyerekeket szüleik haragjától.
Azt gondolom, hogy a gyerek megütése elsősorban a szülő tehetetlenségéből fakad, hogy nem tud mit kezdeni a helyzettel. Nem mentegetni akarom a szülőket, de nehéz türelmesnek lenni egy dacoló 2-3 évessel az egész napos munka után. Mi a helyes és célravezető viselkedés ilyenkor?
A dackorszaknak nevezett időszak nem univerzális jelenség, egyéni, családi, kulturális és társadalmi tényezők egyaránt befolyásolják a gyermek autonómia- és énfejlődésének ezt a viharos időszakát. Nagyon sok múlik azon, hogy a gyermek milyen kereteket és szabályokat ismer meg kezdettől fogva. Ha a szülő értelmes, racionális szabályokat állít fel, amelyeket következetesen betart, de rugalmasan kezel, akkor a gyermeknek sokkal kevesebb oka lesz dacolni. A gond ott van, hogy a fáradt, türelmetlen és sokszor gyermekként maga is bántalmazott szülő először is nem állít fel egyértelmű szabályokat, ha fel is állít, nem tartatja be azokat, majd amikor a gyermek már az „agyára megy”, akkor „hirtelen” elborul az agya és ráüvölt, megrázza vagy elfenekeli a gyermekét.
Pedig, ha a legelején, amikor még mindketten nyugodtak, segít a gyermeknek az önszabályozásban, lenyugtatja, megvigasztalja, szükség esetén eltereli a gyermeket (pl. a zavaró viselkedés irányából), akkor nem fokozódik a helyzet addig, hogy már nem lát más megoldást, csak a büntetést. Nem könnyű türelmesnek lenni, egyetértek, de ha önismeretünk birtokában annyi terhelést vállalunk magunkra, amennyit vélhetően el is bírunk, akkor sokkal kevésbé válunk túlterheltté. Ez a gyermeknevelés terén azt is jelenti, hogy nem vállalunk több gyermeket, mint amennyire oda tudunk figyelni, és főleg nem olyan kis korkülönbséggel, ami lehetetlenné teszi a minőségi idő ráfordítását. Nem leszek népszerű, de személyes véleményem az, hogy mindig csak annyi kisgyermeked legyen, amennyinek tudod fogni a kezét, és csak akkor vállalj újabbat, ha a legnagyobbnak már elengedheted.
Miért vezet az elfenekelés agresszív viselkedéshez?
Ahogy azt korábban mondtam, nem mindenki lesz agresszív, akit gyermekkorában elfenekeltek. Vannak a verésre visszahúzódással, szomatikus tünetekkel reagáló gyermekek, akik a megélt frusztrációt saját maguk ellen fordítják. A gyermek temperamentumán és egyéb egyéni és környezeti tényezőkön egyaránt múlik, hogy mi lesz a fizikai fenyítés hatása. Egy biztos, a kutatások egyértelműen azt mutatják, a verés mögötti szándék egyáltalán nem befolyásolja a negatív hatást. Vagyis hiába van nevelő szándék az elfenekelés mögött, hiába jár mellé prédikáció, a verésnek ugyanolyan negatív hatása van, mintha dühből, az önszabályozás hiányából, a szülő agressziójából indul. Egy biztos: a verés fájdalommal, elkeseredéssel, értetlenséggel, a bizalom elvesztésével jár, vagyis frusztrálja a gyermeket alapvető szükségleteiben, mint bizalom, védettség, szeretet.
Miben más a helyzet, ha a szenvedő alany még kisgyerek vagy már kamasz?
A kisgyermek még egyáltalán nem rendelkezik az énvédelem lelki eszközeivel, legprimitívebb módon tud az őt ért bántalmazásra reagálni – lehasítja a negatív tapasztalatot, elidegeníti magától, mintha nem is vele történne meg. Minél traumatikusabb az élmény, annál valószínűbb ez a hasítás. A nagyobb gyerekek már másfajta énvédő mechanizmusokkal is fel vannak vértezve, de ha valakit kiskorától folyamatosan bántalmaznak, akkor nem képes fejlettebb énvédelmet kialakítani – mindig hasítani fogja az élményeit, az énjét. Ez a legsúlyosabb személyiségzavarok kialakulásához vezethet. A kamaszok ezzel ellentétben már képesek megvédeni magukat. Őket a fizikai fenyítés már nem annyira önmaguktól, mint inkább a bántalmazó szülőtől fogja elidegeníteni.
De eléggé nehéz elképzelni, hogy a szülő, aki eddig szerető, elfogadó módon nevelte a gyermekét, serdülő korában egyszer csak elkezdi pofozni. Sokkal valószínűbb, hogy a szülő kisgyermekként elfenekeli, majd kamaszként pofozza gyermekét. Ez a rendszeres testi fenyítés nagy valószínűséggel vezet serdülőkori magatartási zavarokhoz, ami a családtól eltávolodó, a kortárs kapcsolatokban támaszt kereső viselkedést jelent – legtöbbször nem jó irányba. Ha szeretnénk, hogy serdülő gyermekünk a kamaszkor szokásos vargabetűi után hazataláljon, akkor soha ne pofozzuk meg, bármilyen pofátlan is időnként.
Miért veszélyes az, amikor a szülő azzal mentegeti magát, hogy gyerekként őt is megütötték, mégis rendes ember lett belőle?
Mert ez egyrészt nem igaz, másrészt ezzel csak fenntartja az agresszív gyermeknevelés ördögi körét. Nem lett belőled „rendes” ember, ha te is vered a gyerekedet. Elkeseredett, tehetetlen, eszköztelen szülő vagy, aki nem látott jó mintát a fegyelmezésre, aki nem tudja szabályozni a saját feszültségét, felvállalni és kimutatni a saját sebezhetőségét a gyermeknevelés megterhelő helyzeteiben, ezért saját frusztrációdat egy kiszolgáltatott és védtelen gyermeken vezeted le. Ha ezt belátod, és nyitott vagy arra, hogy változtass, már léptél is egyet azért, hogy megszakítsd az ördögi kört.
Ha már megtörtént a baj, akkor hogyan oldhatjuk fel ezt a helyzetet?
Szórjunk hamut a fejünkre, és kérjünk a gyermektől bocsánatot. Hibázhatunk és hibázunk is a gyermeknevelés során, de igazán nagy bajt azzal követünk el, ha ezt nem látjuk be, nem vállaljuk fel a gyermekünk előtt. Ha őszintén felvállaljuk, hogy elpattant egy húr, elvesztettük a fejünket, és ezért bocsánatot kérünk, majd együtt megpróbáljuk megkeresni, hol rontottuk el, azzal azt is megtanítjuk a gyermekünknek, hogy hibázni lehet, de a hibákból tanulni sosem késő.
