Az első baba születése kétségkívül sokkhatással jár. Bizonyos szempontból (habár nyilván nem mindegyikből) viszont egyszerűbb a helyzet, ha csak az egyik szülő a kezdő, a másik viszont már rutinos róka. Az meg még sokkal jobb, ha az anya az, aki tudja, hogy mi vár rájuk a szülésnél, és persze utána.
Réka első gyerekének apja hamar meggondolta magát, és lelépett, így a nő egy ideig egyedül nevelte kislányát. Egészen addig, amíg egyszer csak - tündérmesébe illő módon - egymásra találtak Kálmánnal. Nem teketóriáztak: hamar összeházasodtak, és pár hónap múlva már közös gyermeküket várták.
Kálmán hamar felvette a fonalat, és megtalálta a helyét az új felállású család közös életében. A röpködő copfú kislányt sajátjaként terelgette, gondolta is, hogy milyen praktikus ez így: még gyakorolhat is, mielőtt megszületik a közös baba – és első saját gyereke egy személyben.
Először a szülésnél érezte, hogy ez azért nem egészen úgy van, az ilyesmire mégsem lehet egy másfél éves kislány pelenkázásával, játszótereztetésével felkészülni. Réka elmesélése szerint élete legvidámabb eseménye volt a szülés, habár lehet, hogy csak az idő szépíti meg ennyire. Mindenesetre az egymást érő fájások között is megállás nélkül vihogott, amikor a férjére nézett.
A máskor higgadt és megfontolt férfi, akinek erős karjára mindig támaszkodhatott (legalábbis amióta képben volt), most ott állt hullasápadtan, izzadva, halálos rémületben a szülőágy mellett, láthatóan kicsúszott a lába alól a talaj. Igaz, alig egy órával korábban még alig tudta őt Réka felébreszteni, hogy most már ideje bemenni a kórházba, mert alighanem szétpukkant a magzatburok. Kálmán életének abban a szakaszában ugyanis, még nem volt hozzászokva, hogy innentől kezdve őt bármikor felébreszthetik éjjel.
Réka viszont teljes magabiztossággal szült, és közben boldog volt, hogy végre van mellette férfi, a gyereke apja, aki így aggódik érte. Réka nem aggódott, ő már tudta, hogy hogy kell világra hozni egy gyereket, sőt, határtalan magabiztosságában még a szülészorvost is elhajtotta, amikor fájás közben akarta őt megvizsgálni. Nem kell, köszi, minden rendben, érzi, csak most már készüljenek, mert mindjárt itt a baba feje!
A szülést követő időszak az új mézeshetek voltak, leszámítva persze a szexet. Réka tökéletesen ura volt a helyzetnek, nem volt baby blues, meg kétségek, hogy mit és hogyan kell, jól csinálja-e, meg „jaj, miért ordít, biztos beteg”, csak a határtalan büszkeség, hogy most már két csodálatos gyereke van. És hozzá még apjuk is: nem az ő vállát nyomja minden feladat és felelősség, ami számára tiszta újdonság volt.
Kálmán pedig boldog volt, hogy nem egy hozzá hasonlóan teljesen fogalmatlan nővel kell ezt a furcsa és nehéz időszakot végigcsinálni a nyiklő-nyakló babával, meg egy kétévessel, hanem egy olyannal, aki mindent tud, és magabiztosan, jól csinál.
Kálmán persze igyekezett felnőni a feladathoz, sikerrel. És pár hét múlva a szoptatáson kívül nagyjából mindenre képes és hajlandó is volt a babával. Mondjuk úgy tényleg sokkal könnyebb, ha nem kell minden nap feltalálni a spanyolviaszt, hanem csak nézni kell és figyelni, hogy mit és hogyan kell csinálni.
Sztorijukat még ma is lelkesen mesélik. Réka azért, hogy az egyedül maradt, kisgyerekes anyukáknak reményt adjon a példájával: minden jóra fordulhat, sőt! Kálmán pedig a bizonytalankodó férfitársak kétségeit szokta eloszlatni: az, hogy a szeretett nőnek van már egy gyereke, mindent egybevetve inkább előny, mint hátrány!
