Nemrég futottunk bele az egyik legmegrázóbb tudományos cikkbe, amit valaha olvastunk. Arról szól, hogy az orvostörténelem során hány olyan dokumentált eset volt, amikor vajúdó nők császármetszést végeztek saját magukon. A szerzők 22 esetet gyűjtöttek össze, amelyek közül sok a múlt században vagy még régebben történt – az egyik legérdekesebb mégis egy 2004-es eset, hiszen a magát császározó anya és a baba is túlélte az esetet és egészségesen folytatták életüket. Ami azért nagyrészt a szerencsének köszönhető, hiszen ilyen nem lehet csinálni.
Miért tenne bárki ilyesmit?!
A szakemberek által hitelesnek tartott, dokumentált esetekben háromféle okból kíséreltek meg a nők császármetszést végrehajtani saját magukon, és mindhárom ok eléggé megrázó. Voltak, akik nem is kifejezetten császármetszést, inkább abortuszt akartak végrehajtani magukon, csak épp a terhesség késői fázisában próbálkoztak ezzel – az első ilyen eset 1823-ban történt, de meglepő módon a 20. században is előfordult néhány. A második típusú ok a szülő nő súlyos pszichiátriai betegsége volt, és a gondolkodását valamilyen téveszme vezérelte.
A 22 dokumentált esetből több pedig amiatt történt, mert a szülés természetes folyamata elakadt, és nem volt a közelben megfelelő orvosi segítség. A szakemberek szerint ilyen esetek valószínűleg sokkal gyakoribbak a fejlődő országokban, és ezekből az esetekből többnyire nem készülnek orvosi szakcikkek, ezért több lehet belőlük, mint amennyiről tudunk.
Afrika szubszaharai régiójában a szülések csupán 37 százalékánál van jelen képzett nővér, bába vagy orvos, Délkelet-Ázsiában pedig a szülések 71 százaléka szakszerű segítség nélkül zajlik. Ha pedig a kórház több órányi utazásra van, vagy épp csak kenuval érhető el, akkor a kétségbeesett anyák extrém tettekre képesek.
Azért ne próbáljuk ki otthon!
De komolyan, a császármetszés nem füllyukasztás, hanem komoly hasi műtét, ahol át kell vágni a hasfalat és az egyenes hasizmot, el kell kerülni, hogy az operáló megsértse a beleket vagy a hashártyát, mindezt steril körülmények között kell tenni, mert a sebfertőzés súlyos szövődmény, és gyorsan kell csinálni. Teljességgel valószínűtlen, hogy bárki képes lenne saját magát megcsászározni, pláne úgy, hogy még életben is marad utána.
A dokumentált 22 esetből 5 nő valóban bele is halt a „beavatkozásba”, kettő pedig nem sokkal később hunyt el szövődmények miatt. Tizenöten túlélték a dolgot, és közülük háromnak később még született egy vagy két gyereke is.
A babák túlélési esélyei sajnos lényegesen rosszabbak voltak. Eleve volt köztük olyan, akit anya gyilkolt meg, és sokan elhunytak a születésüket követő pár hétben. Öt ilyen módon világra jött babáról tudjuk, hogy életben maradtak. A túlélési esélyek persze anyánál és babánál is akkor voltak a legjobbak, ha záros időn belül azért megérkezett valamiféle orvosi segítség, elláták a párost, kezelték a szövődményeket.
Bántalmazás, szégyen, kétségbeesés
A 22 eset többsége szomorú, megrázó és kétségbeejtő. Az első dokumentált eset egy rabszolganőé: 1769-ben egy ültetvényen dolgozó fekete rabszolga asszony kísérelt meg császármetszést végrehajtani magán egy törött henteskéssel. Átvágta a hasfalat és a méhet, a baba kiszabadult. Ezt követően érkezett oda a bába, aki elvágta a köldökzsinórt és nagyjából összevarrta a sebet. Pár órával később ért oda az ültetvény orvosa (más források szerint állatorvosa), aki rendkívül szennyezett sebet és piszkos körülményeket talált, a sebet kitisztította, újra összevarrta – ez még bőven az antibiotikumok feltalálása előtt történt, de valami csoda folytán a nő nem kapott sebfertőzést, hat hét múlva (!) már ismét az ültetvényen dolgozott, és ezután is született még gyermeke. Az öncsászárral születő baba eleinte egészségesnek tűnt, de hatnapos korában elhunyt.
Azok az esetek, amelyekben az anya direkt el akarta pusztítani a születendő gyermeket, és azok, ahol pszichés zavar állt a háttérben, egyformán szomorúak és felzaklatóak. Legtöbbjük az 1800-as években történt, de 20. századi esetekről is tudunk. Sok esetben a szégyen, a társadalmi kilátástalanság, a megítéltetéstől való félelem is közrejátszott: van az esetek között jó néhány házasságon kívül teherbe esett szolgálólány, van olyan, akit vajúdás közben is vert a férje, van, akinek katona kedvesét egy hét együttlét után máshová helyezték, és a lány egyedül maradt terhesen, van, akit az utcabeliek gúnyoltak, mivel leányként nőni kezdett a pocakja, és van, aki katona férje távollétében valaki mástól esett teherbe.
A hős mexikói asszony
Inés Ramírez Pérez története azonban inkább bátor és hősies. Az akkor negyvenéves mexikói asszony 2004-ben kényszerült a végletes megoldásra. Inés egy kis faluban lakott, ahol nem volt sem elektromosság, sem vezetékes víz, sem orvosi ellátás. Már volt hét egészséges gyermeke, de a nyolcadik vajúdás közben elakadt, és végül halva született. A kilencedik terhessége végén Inés vajúdás közben megint azt érezte, hogy elakadt a baba, nem fog tudni természetes úton megszületni, és ha nem tesz valamit, akkor ezt a babát is el fogja veszíteni.
Inés állatokat tartott, több haszonállatot levágott és feldarabolt már, de ennél több tapasztalata nem volt a műtétek terén. De elhatározta, hogy mindent megtesz, hogy a világra segítse ezt a babát. Úgyhogy megivott három pohár alkoholt, egy konyhakéssel felvágta a hasfalát, ahonnan élve előbújt a baba. Inés ekkor szalasztotta el segítségért nyolcéves fiát, aki előkerített valahonnan egy elsősegélynyújtásban képzett férfit. Inés addigra elájult – az érkező segítség összevarrta a sebet, és elvitte a nőt a 8 órányi autóútra lévő kórházba. Itt ismét felnyitották, kitisztították és szakszerűen ellátták a sebet.
Inés azóta csak zöldség- és gyümölcsdarabolásra használja a szóban forgó konyhakést. És az áramot bevezették a faluba. Vezetékes víz még évekkel az eset után sem volt, a kútról hordtak vizet. Dr. Galvan, a mexikói orvos, aki annak idején ellátta a nőt, azt nyilatkozta, hogy egészen valószínűtlenek voltak a túlélési esélyek, de Inés valahogy mindent megúszott. Nem alakult ki sebfertőzése, nem vágott át beleket, nem lett belső vérzése. Néhány napon belül lábraállt, öt nappal később kiengedték a kórházból, ahonnan busszal ment haza. A busz 12 óra múlva érkezett volna meg Inés falujába, mivel ide-oda kanyarog útja során a kis hegyi falvak között – Inés ezért korábban leszállt és egy gyalogúton rövidített: a babát a hátára kötve másfél órát gyalogolt.
Az esetet az International Journal of Gynaecology and Obstetrics című szülészet-nőgyógyászati szaklapban is leközölték. A szakemberek szerint Inésnek hatalmas szerencséje volt, amiért megúszta a szövődményeket – tegyük hozzá, hogy a szerencse mellett azért az is kellett, hogy ugyan sok órával később, de végül szakszerű orvosi ellátáshoz jutott. Négy évvel az eset után mind anya, mind baba egészségesek voltak, a négyéves Orlando már a helyi bölcsibe járt. A szakemberek szerint a hasonló esetekből az a tanulság, hogy sokkal több és könnyebben elérhető bábai, orvosi segítségre lenne szükség a fejlődő világban.
