Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
Jó dolog azt hinni, hogy a világ igazságos. Ha van tehetséged és/vagy elég szorgalmas vagy, keményen dolgozol, akkor ennek mértékében jutalmaz meg. Ez sajnos nem így van. Ha pedig jószándékúan éppen a hátrányos helyzetű gyerekeket biztatod ezzel, éppen ellenkező hatást érsz el, mint amit várnál.
Lilit óvodás korában ismertem meg. Barna hullámos fürtjei repkedtek a feje körül ahogy rohangált, mandulavágású szeme mindig pajkos mosolyra húzódott. Cserfes kislány volt, gyerekekkel, felnőttekkel magabiztosan elbeszélgetett. Azért-e, mert olyan szép volt, vagy a belőle áradó életkedv és bájosság miatt, egy tavasztündérre emlékeztetett. A kisebb lányok rajongva lesték Lilit, a nagycsoportost, figyelték, ahogy játszik a barátnőivel, lesték, milyen csatot tesz a hajába, és másnap ők is olyat akartak. Lili kedvesen elbeszélgetett velük, neki is van egy kishúga, óvón és türelemmel fordult a kicsik felé.
Legközelebb általános harmadik osztályában láttam viszont. Az utolsó padban ült, az órán egyszer sem szólalt meg. Bár figyelt, és csinálta, amit kell, látszott, nem várja, hogy felszólítsák, csendben beolvadt a tanterem hátsó falába – a tanító néni szeme egyszer sem állt meg rajta. Hova lett az a kislány, aki ha belépett valahova, az emberek akaratlanul is rögtön ráfigyeltek?
Most Lili tizennégy éves. Erősen sminkeli magát, tele van intőkkel, gyakran eltéved iskolába menet, vagy már el sem indul. Nem tud felkelni, hiszen éjjel kettőkor feküdt le. A tanárok nem örülnek a jelenlétének a kulturált oktatási intézményben, azt mondják, itt a gyerekek olvassanak, tanuljanak, ne azzal dicsekedjenek, hogy hol voltak bulizni. Mi lesz a továbbtanulással, hova megy majd Lili az általános után? Nem tudja, de nem is nagyon érdekli. A tanulás egyébként is baromság.
Minden esélye megvolt?
Sokan gondolhatják azt, Lili tanárai, sőt maga Lili is, hogy minden esélye megvolt. Hogy legyen lehetősége érvényesülni, ahelyett, hogy szórakozóhelyeken issza betegre magát. Származása „ellenére” felvették a város legjobb általános iskolájába, kapott lehetőséget, csak élni kellett volna vele. Hiszen bárkiből lehet nemzetközi hírű tudós, még akkor is, ha a cigánysorról jött, legalább két példát fel tudunk sorolni. Ha nagyon gondolkozunk.
A nyugati világban, legerősebben Amerikában, erősen él a hit, hogy a szorgalom és munka meghozza a gyümölcsét, a társadalom tulajdonképpen igazságos, mindenkinek van lehetősége érvényesülni. Mi itt Magyarországon talán tudatosabbak vagyunk abban, hogy ez nem így van, ismerjük jól a kirekesztést – ennek ellenére, főleg ha másokról kell ítélkezni, akkor nagy beleérzéssel tudjuk hibáztatni saját sorsukért a nálunk kevésbé szerencsés helyzetben lévőket.
Lili történetét nem a magyar társadalom, és iskolarendszer visszásságainak illusztrálása miatt írtam le, hanem Godfrey és munkatársai tavalyi eredményét szeretném bemutatni, amiben arra találtak bizonyítékot, hogy
az igazságos világba vetett hit a hátrányos helyzetű gyerekek számára kifejezetten rossz hatással van.
Vágy a rendszer igazolására
A rendszer igazolása elmélet szerint az emberekben tudattalanul is él a motiváció, hogy a jelen társadalmi rendet igazságosnak lássák, elhiggyék, hogy abban mindenki tud boldogulni egyéni képességei és erőfeszítése szerint. Azért létezhet ez a jelenség, mert alapvető vágy él bennünk az igazságosságra, a fair bánásmódra, és nehéz lenne szembenézni azzal, hogy a világunkban ezek kevés helyen vannak jelen. Ezért inkább azok is, akik az igazságtalanságot saját bőrükön tapasztalják, „megvédik” a rendszert, reménykedve abban, hogy majd ők is feltörnek, hamarosan a szerencsésebb réteghez tartoznak. Akik pedig privilegizált (jól szituált, művelt, iskolázott, anyagi gondokkal, vagy faji megkülönböztetéssel nem küzdő) rétegből származnak, azoknak meg persze, hogy jobb azt hinni, hogy az eredményeik maguknak köszönhetők, nem pedig csak őrült nagy mázlijuk volt, hogy jó családba születtek.
14 éves korukra elvesztek a korrekt világban hívő és hátrányos helyzetű gyerekek
Csakhogy ha egy hátrányos helyzetű ember/gyerek az, aki elhiszi, hogy csak rajta múlt volna, hogy érvényesüljön, akkor jóval könnyebben azonosul a társadalmi csoportjára vonatkozó sztereotípiákkal, és azoknak megfelelően kezd viselkedni. Godfrey-ék kutatásában döbbenetes változást mutattak ki hátrányos helyzetű gyerekek életében, attól függően, hogy a gyerekek mennyire hittek az igazságos világban.
Amerikában végezték a kutatást, így szegény és különböző bőrszínű, illetve származású gyerekek voltak, akik életét követték pár évig. Hatodik osztályban a gyerekek tanulmányi sikerei, az antiszociális viselkedések hiánya, a jó magaviselet és a magasabb önértékelés együtt járt azzal, hogy a gyerekek hittek az igazságos világban. Azaz minél inkább hitt ebben, annál inkább hitt magában, és annál kevésbé volt deviáns.
Nyolcadikra pedig ez az összefüggés visszájára fordult. Vagyis minél inkább elhitte a hátrányos helyzetű gyerek, hogy jól van ez a társadalom így, igazságos, és mindenkin magán múlik a sikeressége – annál rosszabb lett a tanulmányi eredménye, annál több kockázatos viselkedést mutatott (későn járt haza, ivott stb.) és annál alacsonyabb volt az önértékelése. Mintha két év alatt ezt a gondolatmenetet érlelték volna magukban:
A világ igazságos, mindenki annyit kap, amennyit ér. Én meg hiába viselkedem jól, rossz szemmel néznek rám, hiába tanulok, nem kapok jó jegyeket, hiába igyekszem kedves lenni, kiközösítenek
– ez valószínűleg azért van, mert nem érdemlem meg a jó bánásmódot. Lustább, butább, rosszabb vagyok, mint mások. Így viselkedik velem a világ, nyilván azért, mert ilyen vagyok. Éppen úgy, mint a szüleim és rokonaim, hiszen ők sem értek el semmit, én sem fogok.
Le kell futni két maratont, hogy rajthoz állhasson
Mindenki, aki valamilyen szempontból kisebbséghez tartozik (legyen ő nő egy felsővezetői csapatban, mozgássérült, bántalmazott vagy menekült) érzi, tapasztalja, hogy kétszer annyit kell teljesítenie, mint a többségnek csak azért, hogy nulláról indulhasson. Mert ami a többségnek olyan természetes, mint a levegővétel, az neki nincs meg. Mert belé belekötnek a semmiért, igazoltatják ok nélkül, alkalmatlannak, alacsonyabb rendűnek nézik már alapból. Mert amit mástól elsőre elfogadnak, annak neki ötször kell nekifutnia. Pedig még ha a társadalom képes is lenne szupertoleránsan állni a hátrányos helyzetű emberekhez (amire nem képes), már akkor is lemaradással indulnának.
Egy gyereknek pusztán a szegénység károsítja az idegrendszerét, hajlamosabbá teszi a betegségekre. Ott van utána az iskolarendszer elvárása, ami középosztálybeli, rendezett gyerekekre van kialakítva. Már három évesen hátrányból indul, akinek szegények a szülei, és nem volt idejük eleget beszélgetni vele, olvasni neki; a szókincse már jelentős lemaradásokat mutathat.
Lilinek az óvodában még szerencséje volt, ott tényleg kibontották a kis fejlődő személyiségét, de az iskolában a kevésbé érzékeny és odafigyelő tanítónővel már alsóban rossz irányba fordult a sorsa. Sok mindent nem tudott, amit az osztálytársai igen, hiszen a szülei sem tudták. Sikerélménye nem volt, dicséretet nem kapott csak közönyt vagy szidást. Egy darabig igyekezett, majd leértékelte magát, és lázadni kezdett.
Megváltoztató ellenállás
Az Atlantic cikkében David Stovall, a marginalizált és izolált gyerekekkel foglalkozó oktatáskutató elmondja, hogy a most kapott eredmény messzemenőkig alátámasztja, amiket ő tapasztalt. „Ha a diszkriminált kölyköknek azt mondjuk, hogy a társadalmi rendszer korrekt, és közben ők igazságtalan dolgokat élnek át, akkor előbb-utóbb elutasítják magát a rendszert, és olyan viselkedésekbe bonyolódnak, amik nem válnak a javukra.”
Szerinte a legfontosabb az, hogy ezeket a gyerekeket a dacos ellenállásból átvezessük a „megváltoztató ellenállásba”. Ebben pedig a pedagógusoknak hatalmas és kritikus szerepük van. Igenis beszéljünk az életükben tapasztalható igazságtalanságokról, beszéljünk az elfogadás, a tolerancia hiányáról, gondolkodjunk közösen azon, hogy min és hogyan lehetne változtatni itt az iskolában, hogy igazságosabb legyen.
Ezek a beszélgetések a tanároknak kockázatosnak tűnhetnek, talán óvni is szeretnék a gyerekeket attól, hogy ilyenekkel foglalkozzanak, de mégis érdemes megtenni. Rövidtávon a gyerekek konkrét érdekében, hosszabb távon meg azért, hogy élhetőbb hely legyen a világ.
