Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
Nem minden zaklatás kerülhető el. Abban tudunk segíteni a gyerekünknek, hogy csökkentsük a kockázatot, merje elmondani, ha bántották, és ne higgye, hogy az áldozat hibája a bántalmazás.
Az utóbbi hetek #Metoo-s kampánya kapcsán sok kérdés felvetődhetett a szülőkben is. Hogyan neveljem úgy a gyerekem, hogy amennyire lehetséges, csökkentsem a kockázatát, hogy zaklatás áldozata legyen? És hogyan nevelhetem úgy, hogyha ilyesmi történik vele, ne magát hibáztassa, és merjen beszélni róla? És ami ugyancsak nem mellékes: hogyan neveljem úgy, hogy empatikus legyen azokkal, akiket zaklattak, és ne essen bele az áldozathibáztatás csapdájába?
Kezdjük a végén. Sokan nem értik, és felháborodnak, hogyan lehetséges, hogy még mindig elterjedt az áldozatok hibáztatása, mikor napvilágra kerül, hogy valaki szexuálisan zaklattak. Az emögött rejlő mechanizmust nevezi a pszichológia az igazságos világba vetett hitnek. Annak érdekében, hogy biztonságban érezzük magunkat a világban, és ne kelljen szoronganunk tőle, hogy valami váratlan szörnyűség történik velünk, hajlamosak vagyunk hinni benne, hogy akivel rossz történt, az megérdemelte. Legalábbis elkövetett valami hibát. Ha hiszünk ebben, az a kontroll jóleső érzését adja, hiszen eszerint, aki elővigyázatos és helyesen jár el, azt nem érheti semmi baj.
Nem könnyű megtalálni az egészséges középutat, hogy mit tanítsunk a gyereknek. Nem cél, hogy kezelhetetlen szorongást ébresszünk benne, és azt erősítsük, hogy bárkivel bármikor bármilyen szörnyűség megeshet. Minél kisebb, annál fontosabb, hogy úgy érezze, van, aki megvédi a világ veszélyeivel szemben. Ugyanakkor az is lényeges, hogy kialakuljon benne az együttérzés, és értse, hogy emberek ártatlanul is kerülhetnek bajba. Ez a tudás nemcsak mások miatt szükséges, hanem azért is, hogyha egyszer vele történik valami, ne higgye, hogy ez biztosan az ő bűne.
Tehát a cél az lenne, hogy annak a légkörében nevelkedjen a csemete, hogy sok minden a mi kezünkben van, sok bajt megelőzhetünk, de ha mégis valami rossz történik velünk, akkor van vigasz, és van védelem. Ezt a szemléletet sok egyéb témán meg lehet tanítani, nemcsak a szexuális zaklatáson. Például összeveszik a kislány egy barátnőjével. Ő is tehet érte, hogy kibéküljenek, de nincs teljesen az ő kezében a helyzet irányítása, és ha megszakad a barátság, a szülőn múlik, hogyan áll hozzá: részvéttel, vigasztalással, vagy hibáztatással, hogy „biztos te is undok voltál vele”.
Az, hogy a gyerekben kialakul a tudás, hogy baj esetén van, akihez fordulhat, aki hisz neki, és aki mellette áll, kétszeres védelmet ad. Egyrészt, ha valaki bántja, el fogja mondani, mi történt vele, és a szülőnek lesz lehetősége segíteni. Másrészt, kisebb valószínűséggel lesz áldozat, mert a bántalmazók mindig a kiszolgáltatottakat keresik. Sokszor megérzik, ki az, aki nem mer kilépni a helyzetből, és aki nem mer segítséghez fordulni.
De ne feledjük el, bármilyen határozottságot is sugalljon valaki, nem minden helyzetben kerülheti el a zaklatást, legfeljebb csökkentheti az esélyét. Ezt fontos szem előtt tartani, hogy egyrészt ne magukat okolják az áldozatok, másrészt tudjunk együtt érzők lenni egymással, és támogatni azokat, akiket bántottak. Amíg szégyen áldozatnak lenni, addig az az elkövetők malmára hajtja a vizet.
A másik fontos dolog, amit meg kell tanítani a gyerekeknek, hogy szabad nemet mondani, ha érzik, valami rossz történik velük, nem esik jól, amit a másik tesz velük. Nem könnyű a mi kultúránkban ezt tanítani, mikor sok esetben, például az iskolában inkább engedelmességet várnak a gyerekektől, és nem veszik jó néven, ha kifejezik, valami kényelmetlen számukra. Ha valaki ebben szocializálódott, hogy tilos a tekintéllyel szembeszegülni, akkor is nehéz dolga lesz, mikor a tekintély bántalmazza őt. Sokszor vékony a határ, például, mikor egy tanár gunyoros megjegyzést tesz a diákra. Az általánosan elvárt reakció, hogy hallgasson. Kevés iskolában értékelnék, ha erre azt mondaná, hogy „kérem, tanárnő/tanár úr, ne beszéljen így velem”. Sajnos azt tanuljuk mindannyian, ha bántanak, akkor is hallgatni kell. A szülő a világot ugyan nem változtathatja meg, de menedéket biztosíthat: olyan kapcsolatot, ahol a gyerek bármit elmondhat, és akármi történt vele, elfogadásra fog találni.
Olykor szándékán kívül, de éppen a szülő tanítja a gyereknek, hogy belemenjen olyan helyzetekbe is, ami kínos számára testileg. Mikor megkérjük, adjon puszit vagy ölelést valakinek, akinek nem szeretne, akkor ezzel kifejezzük, hogy másvalakinek, egy tekintélyszemélynek (aki adott esetben a szülő) joga van megmondani, kit mennyire enged be a privát szférájába.
A legkisebb kortól azt kellene tanítani a gyerekeknek, hogy joguk van visszautasítani a számukra kellemetlen testi közeledést. Ehhez persze az kell, hogy otthon se legyen ilyesmiben részük. Nemcsak szexuális zaklatásban ne, hanem abban se, hogy a nevelés részeként például lefogjuk, vagy játékból csikizzük, mikor ő egyértelműen kéri, hogy hagyjuk abba. Talán nem is gondolnánk, hogy a test tiszteletéhez tartozik, de sok hétköznapi apróságban megnyilvánul, például, ne igyunk a poharából, ha ez őt zavarja, és nemcsak, hogy azt dönthesse el, ki előtt mutatkozik meztelenül, de mi se flangáljunk pucéran, ha ez őt kínosan érinti.
Tanítsuk arra a gyereket, hogy szabad szólni, ha valami kellemetlen, és akkor sem ciki segítséghez fordulni, ha esetleg ő maga is bizonytalan benne, mi történt, és helyesen járt-e el. Akiben megvan ez a tudás, védettebb lesz, és talán empatikusabb is azokkal, akiket bántottak.
Cziglán Karolina
pszichológus
