Lemondtak szülei egy hathónapos babáról, amikor kiderült, szívbeteg. Sokan rögtön rávágták: jobb is neki, majd szerető új szülei lesznek. De vajon tényleg ilyen egyszerű ez?
A napokban olvastuk a hírt, hogy egy kórházban otthagytak egy hat hónapos csecsemőt, mert a hányással, hasmenéssel bekerült babáról kiderült, hogy szívbeteg. A szülei levélben mondtak le róla, és azóta valóban nem látogatták, ám az erről szóló hír megjelenése után többen jelentkeztek, hogy szeretnék örökbe fogadni a csemetét.
Egy ilyen hír mindenkit megérint, felkavar, és a legjobb, amit tehetünk, hogy nem ítélkezünk a szülők fölött: mivel nem tudunk róluk semmit, hogy milyen félelmek nyomására döntöttek így, és min mentek, mennek keresztül, jobb, ha nem is mondunk semmit róluk. Amiről viszont van értelme beszélni, hogy vajon igaz-e, amit sok kommentben olvashatunk, hogy jobb is így, mert így boldog élete lehet a gyereknek, ha szerető örökbefogadó szülőkre talál.
Nos, természetesen lehet boldog élete, és ezt kívánjuk neki, de vajon ennyire egyszerűen működik a dolog? „Csak” kell egy jó család, és minden sínen van?
Az, hogy milyen élmények érnek minket a hozzánk legközelebb állóktól, meghatározza, milyen képet alakítunk ki a világról, és benne magunkról. Biztonságos a világ? Számíthatunk másokra? Ha valaki átmenetileg eltávolodik, elmegy egy kis időre, bízhatunk benne, hogy visszatér? Ha megijedünk, van vigasz, van támasz? Sok ilyesfajta kérdésben jelenik meg az, hogy hogyan kötődünk másokhoz, azaz milyen a kötődési stílusunk. Ha valaki igényeit elég jól dekódolták babaként, és annak megfelelő válaszokat adtak rá, akkor kialakul benne a bizalom, és az érzés, hogy kapcsolatban lenni jó.
Mivel a baba a személyre szóló kötődésnek csak nagyjából 8 hónapos kora körül adja egyértelmű jeleit, sokáig azt gondolták, hogyha korábban, mondjuk, az első pár hónapban történik valami drámai változás kapcsolati téren, például akkor adnak örökbe egy csecsemőt, abból ő meg sem érez semmit, olyan lesz, mintha a vér szerinti szüleinél nevelkedne.
Abból indultak ki, hogy az első pár hónapban úgy tűnik, a baba még nem igazán nyitott a szociális ingerekre, amikor pedig megjelenik az első, kifejezetten emberi arcra adott mosoly, és a kommunikáció egyéb megnyilvánulásai, mint a gőgicsélés, nagyjából fél éves korig ez bárkinek szólhat, nem részesíti előnyben látványosan az ún. elsődleges gondozót (aki persze legtöbbször az anya), tehát nem válogat a személyek közt.
Fél és egy éves kor között alakul ki az a fajta kötődés, mikor már látható, hogy a gyerek tart az idegenektől, nem megnyugtató számára, ha csak köztük van, de az anya, apa jelenlétében biztonságban érzi magát, és vidáman fedezi fel a világot. Ennek jele a „nyolc hónaposok szorongása” is.
Helyrehozható, de természetes, hogy ezzel lesz feladata
Eszerint még éppen jókor kerül új családhoz ez a baba. Ám ennyire nem egyszerű a történet, mert ma már sok-sok kutatás eredményképp inkább gondoljuk úgy, hogy a kötődés folyamatosan kialakuló képesség, ami nem is születéskor, hanem az anyaméhben kezdődik. Az, hogy a gyerek nem mutatja látványos jelét a kötődésnek, nem jelenti, hogy ne indult volna el benne a folyamat. Ne legyünk naivak, és ne higgyük, hogy egy hat hónapos baba semmit sem érzékel abból, hogy a számára ismerős személyek egyszer csak eltűntek az életéből, és nincs senki körülötte, akinek ismerős lenne a hangja, az illata!
Ha sérül a folyamat, ami során kialakul a kötődés, akkor is sok minden gyógyítható, és helyrehozható később, csak jó tudni, hogy természetes, ha ezzel feladat lesz. Nem azért, mert a gyerek hálátlan, vagy ne értékelné az új családját, hanem mert egyszer már átélt egy ilyen drasztikus változást, egy hatalmas veszteséget. Tehát neki talán nehezebb lesz bíznia, és helyretenni magában, hogy egyszer megtörtént vele, hogy eltűntek, akik számára a mindennapok részét képezték.
És hogy miért is ilyen fontos ez az egész dolog a kötődéssel? Amikor a „boldogság receptjét” kutatják, tehát, hogy min múlik elsősorban, hogy boldognak, teljesnek érezzük-e magunkat, rendszerint arra jutnak, hogy a legfontosabbak a tartalmasnak megélt emberi kapcsolatok. Az, hogy az ember úgy érzi-e, vannak hozzá közel álló személyek, akikre stabilan számíthat.
Nem szabad azt várni, hogy könnyű, szorongásmentes baba legyen
A hangsúly azon van, hogy „úgy érzi-e”, nem pedig azon, tényleg vannak-e ilyenek, és tényleg számíthat-e rájuk. Ugyanis, ha vannak is, de az illető olyan bizonytalanul kötődik, hogy nem tud bízni ezekben a kapcsolatokban, folytonosan retteg az elvesztésüktől, és instabilnak éli meg ezeket a kötelékeket, akkor hiába állnak rendelkezésre valójában, ez nem fog neki boldogságot adni.
Tehát, igazából a biztonságos kötődés adja a táptalajt, hogy kapcsolódni tudjunk, és élvezhessük a kapcsolatainkat.
Hogy mi lesz a kisfiú sorsa, nem tudjuk. Az az érdeke, hogy minél előbb befogadó családra találjon, és ebből a szempontból tiszteletre méltó a vérszerinti szüleitől, hogy egyértelműen lemondtak róla - reméljük, hogy ez megteremti a lehetőségét, hogy tényleg gyorsan örökbe adható legyen. Az új családjában majd azzal tudnak neki a legtöbbet segíteni, ha amellett, hogy biztonságot és szeretetet adnak neki, nem várják, hogy könnyű, szorongásmentes baba legyen. Persze, sok múlik a temperamentumán, ezért nem jósolhatunk, hogy milyen lesz a következő időszak.
De azt biztos, hogy egyszer helyre kell magában tennie ezt a történetet, elgyászolni a veszteséget, amit hat hónaposan még csak megélt, de egyelőre nincsenek rá szavai, felnőtt értelemben fogalmai sem, csak tapasztalja a bőrén. Az a cél, hogy egyszer majd legyenek szavai, legyen egy narratíva, egy történet, ami számára megnyugtató. Ennek a megalkotásában segíthet majd az örökbefogadó család, ha nem próbálják szőnyeg alá söpörni a kérdéseket, hanem beszélgetnek vele sokat, és elfogadják, hogy a veszteség az veszteség, akkor is, ha hat hónaposan éri az embert.
Cziglán Karolina
pszichológus
