Felnőttkorra hajlamosak vagyunk elfelejteni, mi volt küzdelmes a kamaszkorban. A tininek nem könnyű egyensúlyoznia, hogy megtalálja önmagát, és a kortársak között is elfogadásra leljen. Ha a család biztos hátteret és türelmes megértést nyújt, sokkal könnyebb túljutni ezen az időszakon.
A kamaszkor nehézségeiről szólva elsőként a szülőket kezdjük sajnálni: milyen nehéz, ha az embernek tinédzser gyerekei vannak. De azért serdülőnek lenni sem könnyű, sőt! A szülők hajlamosak elfelejteni, ők maguk miken mentek keresztül, és utólag úgy emlékeznek, mintha játszi könnyedséggel nőttek volna fel.
Valahogy úgy, ahogy azt sem tudjuk felidézni, hányszor elestünk, mire megtanultunk kapaszkodás nélkül állni. Na jó, abból az időszakból egyébre sem emlékszünk, a kamaszkort viszont mintha inkább bagatellizálni lennénk hajlamosak. Holott, könnyebb serdülő anyjának, apjának lenni, ha átérzi az ember, min megy keresztül a kölyök.
Először szembesülni azzal, hogy nem biztos, hogy viszontszeret az, aki nekem fontos
Egy tini számára a legnehezebb feladat, hogy lelki értelemben el kell hagynia a biztonságot adó burkot, és kilépnie a vadonba. A szülők ezt nem mindig érzik át, mert ők azt látják, a gyerek ugyanolyan védett közegben van, mint addig. Hiszen otthon tele a hűtő, nem kell, hogy gondja legyen bármire, még nem kell állást keresnie, egyetlen feladata, hogy tanuljon. Akkor meg mi a baj?
Valóban, fizikailag és financiálisan még nem kell kilépnie, de érzelmileg nagyon is. Az új életszakasz velejárója, hogy már sokkal fontosabbá válik a kortársak, a családon kívüli ismerősök, barátok és idolok véleménye. És ez rizikós, mert az ő szeretetük nem feltétel nélküli és nem garantált. Az elutasítás pedig valódi is lehet, nem olyan, mint mikor anya haragszik, de tudjuk, hogyha lecsillapodik, oda lehet menni egy ölelésért. Itt van olyan, hogy valakinek tényleg nem kell az ember, hogy nem szimpatikus, hogy nem jófej a másik szerint. Igaz, ez óvodáskorban és kisiskolásként is előfordul, de akkor még nagyobb vigaszt ad a család nyújtotta védelem.
Sokszor emlegetjük, hogy a kamaszkor az identitás kimunkálásának időszaka. Ez talán így túl elméletiesen cseng, ezért nézzük, hogy jelenik meg a mindennapi szinten! Próbálgatásokban, vágyakban, kételyekben és ambivalens érzésekben.
Például: jó lenne készülni a dolgozatra, mert kell a jó jegy, mert jól esik a siker. Ám, ahogy ül az íróasztalánál a tini, azt veszi észre, hogy képtelen odafigyelni a tananyagra, mert azon töpreng, milyen is ő, elég eredeti, érdekes-e. Például itt magolni nem az, ez inkább olyan stréber dolog. Inkább chateljünk egy kicsit a barátokkal! A szülő, aki benyit, és látja, hogy a gyerek tanulás helyett a telefonján pötyög, azt hiszi, egyszerűen lusta a kölyök, pedig egész másról van szó. A barátokhoz azért szükséges ilyen gyakran fordulni, hogy visszajelzést adjanak, hogy megerősítsék a tinit abban, hogy olyan, amilyennek látni szeretné magát. Kamaszkorban nem magától értetődő, hogy attól még, hogy ebben a pillanatban „csak” tanul, ugyanaz a jófej lány vagy fiú, akinek a viccén nap közben mindenki nevetett. Újabb és újabb megerősítést kell erre kapnia, éppen azért, mert még nem alakult ki a stabil identitás. Ilyen hétköznapi dolgokban jelenik meg ez, akár abban, hogy az ember nem tud tanulni. Ez nem direkt van: ő is szívesen végezne hamar, és lefeküdne időben aludni, de húsbavágó kérdések gyötrik saját magával kapcsolatban, amik sokszor még a pihenést és minden egyebet is felülírnak.
A másik nehézség, mikor épp a kortársak részéről érez a gyerek olyan elvárásokat, amiket, ha teljesítene, nem lenne teljesen önmaga. Attól még, hogy elfogadásra, népszerűségre és odatartozásra vágyik, nem biztos, hogy minden tényleg tetszik neki.
Ennek szomorú példája, mikor úgy érzi egy lány, hogy ahhoz, hogy megtartsa a barátját, ki kell szolgálnia a szexuális igényeit, noha neki talán lassabb lenne az üteme. De sok apróságban mindenki találkozik ezekkel a dilemmákkal. Akár csak abban, hogy a táborban ahhoz, hogy az ember népszerű legyen, mindig együtt kell lógni velük, holott egy introvertáltabb gyereknek lehet, hogy jól esne egy kis magányos idő is. Ám egyedül csak a népszerűtlenek lézengenek (hiszik általában a tinik), ezért az nem fér bele, hogy elmenjen a szobájába egy órára olvasgatni.
Az is nehéz, mikor olyan dolgokat minősít a közvélekedés cikinek, amiket szeret a gyerek. Fújolni kell egyes zenékre, ruhadarabokra, szokásokra, noha lehet, hogy addig ezek részei voltak az életének, és otthonosságot adtak neki.
A szülő ebben az időszakban nem tud úgy segíteni, hogy megmondja a gyereknek, mi jó, mi rossz, hiszen most nem az ő elismerésének elnyerése a tét. De sokat jelent a türelme, és ha komolyan veszi a gyerek küszködéseit. Noha igaz, hogy a „harcot” odakinn kell megvívnia a kamasznak, de összehasonlíthatatlanul könnyebb dolga van, ha tudja, van a háttérben, otthon egy bázis, ahol értik őt, és drukkolnak neki. Egy-egy mondattal elegendő jelezni a támogatást, amiből kiderül, tudjuk, hogy ez nehéz időszak neki.
Ha a szülő a tanulás miatt aggódik, célszerű nem úgy beállítani, mintha valójában csak az lenne fontos, és minden más felesleges időpocsékolás volna. Nagyon jól tudja támogatni a gyereket, ha úgy tálalja a témát, hogy jelzi, tisztában van vele, mennyi minden más foglalkoztatja és feszíti a kamaszt, és nagyra értékeli, hogy ennek ellenére megteszi az iskolában is, ami tőle telik. Akkor kell a leginkább ezt hangsúlyozni, ha gond van a tanulással, mert a gyereknek sokkal könnyebb összeszedni az erejét, ha tudja, átérzik, hogy most nem annyira könnyű neki.
És végül: legyen természetes, ha kis időszakokra újra gyerek a gyerek, és egyes pillanatokban több törődést, szinte babusgatást igényel! Kell az átmenet, nem arról van szó, kategorikusan új fejezet nyílt, és aki tegnap feleselt a szülőnek, az ma ne menjen oda pusziért. A gyerek is ott él még benne, nem tűnt el, és neki is kell az elfogadás, nem csak az új, kamasz énnek. A szülő segít, hogy a fiatal is képes legyen egyben látni magát, ha ő is elfogadóan reagál a különböző állapotaira.
Cziglán Karolina
pszichológus
