Mostohaszülőnek és mostohagyereknek sem egyszerű lenni. Könnyebb, ha elengedjük az előzetes vágyainkat, és elfogadjuk, hogy lassan megy a barátkozás. A gyerek bizalmatlansága is érthető, hiszen a szülei válása, vagy egy szülő halála miatt kerül az új felnőtt a családba.
Már maga a szó is riasztó: mostohaanya, mostohaapa. Van, aki nem is szereti használni, ezért nevelőszülőt vagy pótszülőt mond helyette. De azokból meg esetleg mást értünk. A nevelőszülő mást jelent, olyan embert, aki anyagi juttatástért családihoz hasonló körülmények között nevel gyermekeket, akiket később lehet, hogy örökbe adnak, vagy visszakerülnek a vér szerinti szüleikhez. A pótszülő kifejezés pedig félrevezető, hiszen nem a szülőt pótolja a mostoha, hanem egy újfajta kapcsolatot jelent a gyermek életében, többnyire amellett, hogy megmarad a vér szerinti anyja, apja is.
Egyes, a témával foglalkozó írások szerint a gonosz mostohákról szóló mesék sem tesznek jót a mostohagyerek és mostohaszülő kapcsolat alakulásának, hiszen ezek félelmeket és előítéleteket ébreszthetnek.
Én pedig úgy gondolom, a mesék csak megjelenítik, bemutatják a gyermek szorongásait. Nem igazi a "gonosz mostoha alakja" abban az értelemben, hogy apa, anya új partnere lehet a világ legkedvesebb embere, igazi azonban, ha azt nézzük, mennyire nehéz egy gyerek számára elfogadni egy új szereplőt, aki a legtöbbször a szülők válása, vagy az egyik szülő halála, tehát nagyon fájdalmas események eredményeként kerül az életébe.
Ezekről nem a mostohaszülő tehet, mégis rá vetül a harag és szomorúság egy része. Válás után még úgy is érezheti a gyermek, hogy az új partner a fő akadálya annak, hogy a szülők nem találnak ismét egymásra. A csemete (szinte) mindig reménykedik abban, hogy nem végleges a szülei eltávolodása.
Amikor arról beszélünk, miért nehéz és lassú a mostohaszülő és mostohagyermek kapcsolódása, ne felnőtt szemmel nézzük, hogy hiszen örülhetne is az a gyerek, hogy van még egy jófej felnőtt az életében, hanem vegyük figyelembe a mögöttes, nem racionális érzelmeket is. És nem utolsó sorban: kinek ne lenne ijesztő, hogy egy idegen, akit nem ő választott, az élete része lesz, és részben lefoglalja annak az embernek a figyelmét és érzelmi kapacitásait, aki számára a biztonságot jelenti: a vér szerinti szülőét?
Ám felnőttként, mostohaszülőként sem könnyebb a helyzet! Neki pedig egy idegen gyereket kellene megszeretnie, valakit, akit addig nem ő nevelt, ráadásul, aki a párját a múltjával, az ex-szel köti össze. Ambivalens helyzet, mert találkozunk egy poronttyal, vagy tinivel, akiben benne van a szeretett párunk, de benne van az előző partner nevelése, arcvonásai stb. is. Valakié, akit lehet, hogy potenciális fenyegetésként él meg az ember, esetleg riválisként, de legalábbis olyan személyként, akihez nem akarja, hogy köze legyen az új családnak. A gyermek, nem szándékosan, de éppen ez az összekötő elem, aki „miatt” nem lehet csak úgy lenyisszantani a múltat.
A legtöbb mostohaszülő szégyelli, ha nem tudja azonnal szeretni a gyereket. Dühös magára, vagy a csemetét teszi felelősség, és rá haragszik, amiért olyan nehéz őt megszeretni. Az első és legfontosabb lépés ahhoz, hogy jól alakuljon az új partner és a gyerek kapcsolata, ha a felnőtt megérti, hogy maga a helyzet nagyon terhelt, hogy senkitől sem várható, hogy zökkenőmentesen simuljon bele, és teljesen normálisak a nehéz, kínzó érzések is.
Ez összefügg a másik legfontosabbal: próbáljunk meg lemondani az idealisztikus vágyainkról, arról, ahogy álmainkban elképzeljük, hogyan kellene alakulnia ennek a barátkozási folyamatnak! És azt is engedjük el, hogy mi járna cserébe a türelmünkért, kedvességünkért, figyelmességünkért. Ez nem a jogosság világa: a gyermeknek át kell mennie egy érzelmi feldolgozási folyamaton, amiben alkalmazkodik a változásokhoz. Ebben mi segíthetünk neki, ha odafigyelünk rá, ha nyitottak vagyunk rá, de legfőképp azzal, ha hitelesek vagyunk, azaz nem próbáljuk eljátszani, hogy rögtön az első perctől úgy szeretjük őt, mint sajátunkat.
Nem kell rögtön szeretni egymást, csak rendesen kell bánni egymással. A felnőttnek a gyerekkel mindenképp, de a gyerektől is elvárható ez, tehát örülni nem kötelező a mostohaszülőnek és a közös programoknak, de nyugodtan leállíthatják a felnőttek (a szülő és a mostohaszülő) azokat a viselkedéseket, amik nem férnek bele, és vér szerinti gyereknél sem férnének.
Fontos, hogyha több gyerek kerül a családba, például mindkét szülőnek van korábbról gyereke, vagy születik közös, ugyanazok a normák vonatkozzanak rájuk. Ez átláthatóságot, kiszámíthatóságot teremt a gyerek számára, és sok konfliktust rövidre zár. Például a „ne szólj bele, nem vagy az igazi anyám/apám” típusúakat is. Ezekre nyugodtan mondhatjuk, hogy „tényleg nem, de nálunk ez a szabály, mindenkire vonatkozik”. És igazán akkor hiteles a dolog, ha magára a szülőre is, mondjuk ő is feltörli a vizet a fürdőben zuhanyozás után, ha az a szabály.
Sok jó tanács olvasható mostohaszülőknek szóló írásokban, mint például, hogy ne forszírozzuk, hogy anyának vagy apának hívjon minket a gyerek, ne akarjuk megvásárolni a szeretetét, de ne is álljunk bele valamiféle haver-szerepbe, mert mégis csak mi vagyunk a felnőttek. Ez mind-mind igaz, de az összes technikai részlet mélyén az rejlik, megtaláljuk-e a szerepünket, azét, akik igazából vagyunk a gyerek életében, ami nem valaki más (például anya, apa) pótléka. Akkor tudunk magabiztosak lenni kényes helyzetekben, ha nem szeretnénk másnak látszani, mint akik vagyunk.
Cziglán Karolina
pszichológus
