Minden szülő életében elkerülhetetlenül bekövetkezik a pillanat, mikor kamasz gyermeke átéli élete első szakítását. Ha vele szakítanak, még inkább várható, hogy valamiféle krízist fog átélni, de ha ő mondta ki az utolsó szót, akkor sem biztos, hogy könnyű lesz utána. Így vagy úgy történt, az alábbi gondolatok azoknak a szülőknek szólnak, akik gyermeke szerelmi bánatban szenved szakítás után.
Bár leginkább a gyereknek fáj, a szülő sincs a legkönnyebb helyzetben ilyenkor. Nem egyszerű jól segíteni, és nehéz elfogadni, hogy vannak korlátai annak, mennyire segíthetünk. Ez a gyerek vesztesége, az ő gyásza, neki kell „kifájnia magából”. Anya, apa nem veheti át a terhet, és ne is legyen cél megszüntetni a rossz érzéseket. Egyrészt aligha sikerül, másrészt akkor lesz túl a tini ezen a perióduson, ha igenis átéli a veszteséget, és mindazt, ami ennek része.
A gyász (pszichológiailag a szakítás is az, noha nem halt meg a másik, de elszakadunk valakitől, akihez kötődtünk) egy nagy érzelemgombolyag, amibe sok minden belefér: szomorúság, harag, bűntudat, de adott esetben megkönnyebbülés vagy hála is. Nincs előírás, mit kell érezni ilyenkor, de ahhoz, hogy túl legyünk rajta, és később nyitottá váljunk egy új kapcsolatra, teret kell adni az érzelmeknek, nem pedig elnyomni, elterelni azokat.
A szülő azzal segít legtöbbet, ha egyszerűen csak elérhető. Ezt elég egy-két együtt érző mondattal jelezni, nem kell óránként megkérdezni a gyereket, hogy van. Ha elmondjuk, hogy sajnáljuk, ami történt, és itt vagyunk, ha szeretne beszélgetni, az elég.
Ne szapuljuk az exet!
Sok szülő úgy akarja támogatni a gyereket, hogy szidni kezdi az exet. A szándék érthető: csökkentsük a veszteséget! Mégsem működik, hiszen a kamasz éppen attól szenved, hogy szereti volt párját, ha mi szitkokat szórunk az illetőre, azzal csak eltávolítjuk a gyereket. A „te jobbat érdemelsz” típusú mondatok sem szerencsések, egyrészt, mert nem arról van szó, ki jobb, ki rosszabb, hanem egy szeretett személy hiányáról. Másrészt a szakítás általában megtépázza a tini önbecsülését, és ebben a pillanatban legfeljebb áltatni tudná magát ilyen gondolatokkal, a valóság éppen az, hogy önmaga értékessége kérdőjeleződött meg.
Végül egy praktikus szempont: már csak azért se szidjuk a volt partnert, mert nem egyszer volt az már úgy, hogy a nagy szakítás után kevéssel újra összejöttek, az pedig kínos helyzetet teremt.
Legyünk tapintatosak!
Ha a szülő jóban volt a baráttal, barátnővel, neki is veszteség a szakítás. Hiszen őket is személyes érzelmek kötötték össze. Ha nem is kell ellenségként tekinteni rá, még ha gyerekünk haragszik is, gondoljunk rá, hogy elsősorban kinek az érzékenységére kell tekintettel lennünk! Gyerekünket jogosan fogja dühíteni, ha mi vidáman limonádézunk a büfében a volt párjával. Még ha kedveltük is: nekünk elsősorban az volt hozzá a közünk, hogy a gyerek partnere.
Egészen cifra történeteket lehet hallani, onnantól kezdve, hogy anyuka meghívta vacsorára az exet, odáig, hogy az új pár jelenlétében emlegette a család, mennyire hiányolják az előző barátnőt. Érthető a szülő szomorúsága, de legyünk tekintettel a gyerekünkre, aki nehéz időszakon megy át, és szüksége van a szülői támogatásra. Az a legkevesebb, hogy érzi a hozzá fűződő lojalitást.
Ne bagatellizáljunk!
Anya és apa tudja, hogy pár év távlatából nem fog olyan nagy jelentőségűnek tűnni ez a szakítás mint most, nincs vége a világnak, és jön majd más. Na, ezeket ne mondjuk!
A tini számára most a fájdalma, hiányérzete a legvalóságosabb, ezek ugyanúgy igazak, mint az előbbi gondolatok. Most ez neki nem segítség, mert azt hiheti, nem is vesszük komolyan az érzéseit, ha elintézzük egy könnyed legyintéssel. Ha valamivel, éppen azzal segítünk (anélkül, hogy dramatizálnánk, és rátennénk egy lapáttal) ha együtt érzünk vele.
Mivel segíthetünk?
Azon kívül, hogy rendelkezésre állunk, és nyitottak vagyunk, és igyekszünk elkerülni a fenti hibákat, segíthetünk azzal, ha megpróbáljuk finoman megtámogatni a gyerek önbizalmát. Például emlékeztetjük rá, mennyien szeretik, és azokra a területekre, ahol sikeres és magabiztos. Érdemes a kortársak véleményét is kiemelnünk, mert egy kamasz számára nem megnyugtató szakítás idején önmagában az, hogy „sebaj, a szüleim legalább szeretnek”. Neki most abban rendült meg az önbizalma, hogy mennyire jó pasi vagy csaj, és ebben a kortársak értékítélete mérvadóbb.
Végül, ha nem is cél a figyelemelterelés, azért jó, ha érzi, tartozik valahova, és nem pusztán űr tátong körülötte. Ilyenkor egy kicsit érdemes jobban gondolni rá, hogy közös programot ajánljunk fel, olyat, amiben ő is jól érezheti magát. Még ha a szülők, testvérek nem is helyettesítik a volt párt, megnyugtató, hogy gondolnak rá, hogy élvezik a társaságát, hogy tartozik valahova.
Cziglán Karolina pszichológus
