Arról szól a nevelés: segítsünk a gyereknek olyanná válni, hogy boldog és egészséges legyen, nem pedig, hogy olyanná váljon, amivel minket tesz boldoggá. Nem mindig nyilvánvaló saját magunk előtt sem, ha elkezdenek a saját érdekeink, szükségleteink irányítani.
A szülő-gyerek kapcsolatról rendszerint úgy beszélünk, mint arról a kötelékről, ami a legmeghittebb, hiszen feltétel nélküli szereteten alapul. Hiú ábrándok forrása is lehet, hogyha egy leendő szülő ebből indul ki, és arra számít, ha elég jófej lesz a gyerekével, akkor mindig érezni fogja a szeretetét. Nem így van: a gyerek bizony nem arra való, hogy kielégítse a szülő szeretet és gyengédség iránti szükségletét. Ez váratlanul érheti az embert, különösen, ha ő maga sem vált igazán felnőtté. Ha el szeretnénk érni, hogy mindig érezzük, hogy a csemete szeret minket, akkor az nagyon veszélyes tévutak forrása.
Hogyhogy, akkor nem az a normális, ha szeret a gyerek? Normális, ha kialakul a kötődés, jó esetben a biztonságos kötődés, és naná, hogy mindenki azt szeretné (a szülő, a gyerek, sőt, még a pszichológus is), ha lenne jó sok olyan bensőséges, játékos vagy meghitt pillanat, amikor igazán nyilvánvaló a szeretet, és ez még kamaszkorban sem illúzió. Baj akkor van, ha a szülő a szeretve levés érzését, sőt, ezen keresztül annak érzését is a gyerektől akarja megkapni, hogy ő értékes. Sem a kisgyerek, sem a nagyobbacska nem szállítja folyamatosan azokat az impulzusokat, amikkel biztosítaná az anyát, az apát erről.
Ha egy férfi vagy nő valóban megérett a szülőségre (nem késő idő közben sem tanulni – talán senki sem áll teljes mértékben készen a gyerek születése pillanatában), akkor tisztában van az érzelmi igényeivel, és azzal, hogyan talál rájuk választ, kielégülést. És ami a legfőbb: el tudja halasztani ezeket, illetve sok minden meg tud adni magának. Például meg tudja nyugtatni, vigasztani magát, képes motiválni saját magát, megszólal a lelkiismerete, ha kell. Tehát nem mindent kívülről, valaki mástól vár. Persze, fontosak a többiek, de kibírja, ha nem pont úgy, és nem pont akkor kap tőlük szeretetet, biztatást, támogatást, ahogy azt ideálisnak képzelné. Ez lényeges ahhoz, hogy valakit felnőttnek, érzelmileg érettnek, vagy, ha úgy tetszik, egészségesnek mondhassunk.
A szülő-gyerek kapcsolat pedig kivételes abból a szempontból, hogy aszimmetrikus: a szülő ad, a gyerek kap. Na jó, a szülő is rengeteget kap, de a kapcsolatot nem vezérelhetik elsősorban a szülő igényei. Azaz, arról szól a nevelés: segítsünk a gyereknek olyanná válni, hogy boldog és egészséges legyen, nem pedig, hogy olyanná váljon, amivel minket tesz boldoggá.
Csalafinta dolog ez, hiszen sosem nyilvánvaló saját magunk előtt, ha elkezdenek a saját érdekeink, szükségleteink irányítani. Hogy ez mennyire rejtetten működik, remekül bemutatja a Mindenki című Oscar-díjat nyert kisfilm. Nem egyszer hallottam olyan kritikai véleményt a filmről, hogy „de hát nem is csinált semmi durvát ez a tanárnő, nem énekelhet egy versenyen, akiknek nincs hangja”. Durvát nem csinált, sőt, roppant kedves volt, sok diák kedvence. És nem is az a film üzenete, hogy énekeljen-e, aki hamis. Pszichológiai szempontból épp azt mutatja be az alkotás, milyen az, mikor a felnőtt igényei, ebben a példában épp nárcisztikus igényei diktálnak a gyerek szükségletei helyett.
Ha mindig át kell élnem szülőként, hogy a gyerekem szeret, mert akkor érzem magam értékesnek, akkor nem tudok következetes és kiszámítható lenni. Ha a gyerek megsértődik azon, hogy ma sem ehet fogmosás után csokit, vagy a tini, hogy nem maradhat ki éjszakára, akkor az érett szülő állja a sarat, azt is kibírja, ha hiába indokolja a döntést a porontynak, a fiatalnak, csak duzzogás és ajtócsapkodás a válasz. Idővel helyreállnak a kedélyek. Ha viszont muszáj, hogy szeressen, akkor vagy engedek, hogy minél előbb újra jó legyen a hangulat, vagy teljesen kiborulok a „hálátlanságán”, és elmérgesedik a konfliktus. Ennek az az oka, hogy a szülő számára már nem a szabályok betartatásáról szól, hanem, hogy nem kapja meg a gyerektől azt a szeretet-, vagy még inkább elismerés adagot, amire szüksége lenne.
Ez akkor fáj igazán, ha saját magától sem kapja meg. Ha egyébként értéktelennek és üresnek érzi magát, akkor semmi nem marad, ha már a gyereke sem kedves hozzá. Ezek az anyák és apák kiborulnak, ha a kisgyerek a fejükhöz vágja, hogy „nem szeretlek, bárcsak a Pisti anyukája lenne az anyukám”, és ha a kamasz azt mondja, olyan biztos nem szeretne lenni, mint mi vagyunk, mert elszúrtuk az életünket, és nem lehet ránk felnézni. Holott ezeknek, vagy hasonló mondatoknak el kell hangozniuk, mert ez azt jelenti, a gyerek érzi a dühét, és ki is tudja fejezni. A düh pedig elkerülhetetlen a gyerek részéről, kicsiként azért, mert még nem tudja kezelni a frusztrációit, később pedig azért, mert a tinédzsernek el kell különülnie a szülőtől ahhoz, hogy önállóvá váljon, és ez néha harccal jár.
A szülő egyik legfontosabb dolga, hogy ha dörrennek is a villámok, akkor is megőrizze magában annak az érzését, hogy alapvetően minden rendben van. Belőle fakad a biztonság, hogy nem kell, hogy mindig rózsás legyen a hangulat, akkor is megingathatatlan a kötelék, ha épp mosolyszünet állt be. Ezt érzi a gyerek (kicsiként és nagyként is), és ez ad neki biztonságot ahhoz, hogy megélje, amit az életkor kíván, és mindig visszatérhessen töltekezni a szülőhöz.
Cziglán Karolina
pszichológus
