Állítsd be Google keresőjét, hogy a találatok között biztos ott legyen a Dívány!
A függőségekkel lelki űrt próbál betölteni az ember. Azzal védjük meg gyerekünket, ha megadjuk neki a a szeretettség, kapcsolódás, értékesség érzését. Aki egésznek érzi magát, nem fog túlzásba esni semmilyen anyaggal.
A legtöbb család találkozik az alkoholproblémával, és majdnem mindenki talál a saját életében kisebb-nagyobb horderejű példát arra, mikor mániákusan túlzásba vitt valamit. A szenvedélybetegség egyik fő jellemzője, hogy az érintett személy annak ellenére is folytatja a viselkedést (szerhasználatot, szerencsejátékot stb.), hogy tudja, ez káros az életére, emberi kapcsolataira nézve.
Ahogy a magyar származású kanadai orvos, Dr. Gabor Maté is rámutat, valamilyen mértékben sokunk életében megjelenik ez a tendencia, akkor is, ha nem vagyunk drogfüggők. Van, aki a hatalmat vagy a pénzt hajszolja mániákusan, van, aki a munkát, van, aki a vásárlást viszi túlzásba.
Talán mindenki találna olyan példát, amikor legalábbis időszakosan pótlékként használt egy tevékenységet, ételt vagy italt, hogy elnyomja rossz érzéseit, ürességérzését. Ez azért fontos, hogy értsük meg, dimenzióról beszélünk, nem arról, hogy van egy külön doboz, a drogfüggőké és alkoholistáké, és ha mi nem vagyunk azok, akkor semmi közünk a kérdéshez.
A gyereknevelésben sem elég a veszélyes szerekre koncentrálnunk! A szenvedélybetegség nemcsak szerekről és fizikai függésről szól, hanem egy hiányérzetről, lelki fájdalomról vagy ürességről, amit valamivel, anyaggal vagy cselekvéssel próbál az ember tompítani. Tehát, a gyereknevelés szempontjából a legelső perctől az a kérdés, hogyan lehet megelőzni, hogy kialakuljon ez a hiány, hogyan lehet olyan embert nevelni, akinek nem lesz rá szüksége, hogy túlzásba vigyen valamit, ami káros rá és a környezetére nézve.
Hogy mitől lesz valaki függő, arra persze jópár elmélet létezik, de egy egyszerű, ám rendkívül ügyes kísérlet sokat megértet ebből. Tudtuk régóta, hogy ha egy patkány ketrecébe beteszünk egy sima vizes itatót, és egyet, amiben morfiumszármazék is van, a patkány nem meglepő módon rákattan a drogos vízre, és idővel bele is pusztul. Egy kanadai pszichológus, Bruce Alexander azonban felfedezte, ha nem üres ketrecben történik a kísérlet, hanem olyan „patkány parkban”, ahol számos tevékenység lehetősége adott, játékok, mozgás, és ami a legfontosabb: vannak társak is, tehát kapcsolódhatnak is egymáshoz az állatok, szexelhetnek, játszhatnak, akkor javarészt hidegen hagyja őket a morfiumos víz, és a sima vizet preferálják. Néha-néha belekóstolnak a drogos vízbe is, de nem válnak függővé, nem az köti le őket.
Ha tömören fogalmazzuk meg: ha valakinek tartalmas az élete, vannak társas kapcsolatai, az védi meg leginkább attól, hogy egy függőség rabjává váljon. Felnőttként persze az ember gondoskodhat magának tevékenységről és társaságról, mégis vannak szenvedélybetegek, mert, ahogy Dr. Maté rámutat, nem ezen a hétköznapi, felszíni szinten dől el a kérdés. Tudjuk, van, aki habzsolja az élvezeteket, mégsem tud belőlük töltődni, mert a személyiségében van valami hiány. Az embernél a személyiségfejlődés során alakul ki, hogy meg tudjuk-e élni magunkat, mint értékes, teljes értékű embert, és a kapcsolatainkat, mint ami kielégítő számunkra. Dr. Maté neurológiai szinten mutatta ki, hogy a korai kötődés befolyásolja, megfelelően alakul-e az idegrendszer, hogy alkalmas legyen erre. A kulcsa mindennek a kapcsolat: az, hogy a gyerek átélhesse, hogy a szülő ott van, ráhangolódik, örül neki, kapcsolódik hozzá.
Ha tapasztaljuk, hogy kapcsolatban lenni jó, és fontosak vagyunk a másik számára, akkor értékesnek is érezzük magunkat. Ám ha ez erősen hiányos, akkor a kisgyerek nem tudja, hogy nem az ő hibája, ha például anya depressziós vagy krízisben van az élete, ezért nem tudja átadni magát a szülőségnek. Ő azt éli meg, ő nem elég ahhoz, hogy magára vonja az anya, apa figyelmét. Nem beszélve, amikor bántalmazásnak, extrém stressznek van kitéve a gyermek. Dr. Maté szerint a koragyermekkori érzelmi minták a későbbi, felnőtt kapcsolatokra is rányomják a bélyegüket. Ezt a szenvedést, lelki hiányt igyekszik az ember szerekkel és instant örömökkel tompítani.
Mi következik ebből a szülők számára? Az, hogy ne csak azon gondolkozzunk, milyen szentbeszédeket tartunk a gyereknek a drogok káros hatásairól, bár valóban tájékoztatni kell őket, de ez egészen apró, felszíni szelete annak, ha meg akarjuk előzni, ilyen problémája legyen. Inkább koncentráljunk arra: legyünk kapcsolatban. A kapcsolatban levésnek a legfontosabb feltétele, hogy alkalmassá tesszük magunkat, hogy ne csak testileg, de lelkileg is igazán ott legyünk a gyerek számára, és elhárítjuk, ha valami ezt megakadályozza.
Mint például a saját, ártatlannak tűnő függőségeink, úgy, mint a munkamániánk és egyéb megszállottságaink. Lehet valaki az egészség megszállottja, de paradox módon még a tökéletes gyereknevelés megszállottja is lehet. Ha azon töpreng a szülő, mit mondanak a szakkönyvek, az adott nevelési helyzetben mi a helyes eljárás, akkor nehezen tud jelen lenni, és hitelesnek lenni a gyermek életében.
Sok apró választási lehetőségünk van a nap során, amikor, ha elkezdjük figyelni, rájöhetünk, hogy most döntünk: ott vagyunk-e a gyereknek, és kapcsolatban vagyunk-e vele. Az egyéb, minket foglalkoztató sérelmekbe, problémákba hergeljük-e magunkat, vagy átadjuk magunkat a közös játéknak, mesének, beszélgetésnek? Nem mindegy. Nem kell állandóan a gyerekre figyelni. De kell, hogy el tudjon minket érni, és ne olyanok legyünk az életében, mint a szellemek.
Cziglán Karolina
pszichológus
