Állítsd be Google keresőjét, hogy a találatok között biztos ott legyen a Dívány!
Ingyen oktatás és tankönyv, mégis sokan kibuknak. A tanároknak minden más dolguk van, a tanítás az utolsó. Nem itt, Indiában, de ők már megoldották.
Mit tud tenni egy ország, ha azt tapasztalja, hogy túl sok gyerek bukik ki az iskolából, mielőtt letenné a vizsgáit, sőt, sokan már felsőre úgy le vannak maradva a tananyaggal, hogy reménytelen a felzárkóztatásuk? Holott az oktatás elvileg mindenkinek ingyen jár, ingyenesek a tankönyvek is, még ösztöndíjak is vannak, a szülők nagy része mégis inkább egy másik, magániskolát választ a gyerekének?
Ha ön azt gondolná, hogy Magyarországról beszélünk, téved. Ezekkel a problémákkal küzdött ugyanis az indiai Haryana állam (is). Három évvel ezelőtt, az ottani oktatási hivatal felkérésére szakemberek felmérték a helyzetet, és kemény munkával kitalálták, hogy hogyan tudnának segíteni a bajokon.
Az oktatás színvonala rövid idő alatt valami elképesztő módon emelkedni kezdett, ráadásul ingyen, vagyis az egész nem került semmibe az államnak. A projekt vezetője, Seema Bansal egy TED előadásban mesélt róla.
Drága, és egyáltalán nem hatékony
Az átlagos indiai osztálytermek rettenetesen lepusztultak, a gyerekek a földön ülnek, a falak koszosak, eszközök nincsenek, egészen szívszorító belépni egy ilyen iskolába. 11 éves korukra a gyerekek fele annyira le van maradva, hogy arra már nem lehet tovább építkezni. Nem képesek egy egyszerű összeadásra, nem tudnak megfogalmazni egy nyelvtanilag helyes mondatot. 13-14 éves korukban pedig végleg lemorzsolódnak az iskolából.
Holott Indiában az állami iskolák ingyen biztosítják nemcsak az oktatást, de az étkezést, és a tankönyveket is, aki viszont teheti – ez a családok 40 százalékát jelenti – inkább méregdrága magániskolába adja a gyerekét. Az USA-ban ugyanez az arány 10 százalék.
Legalább felismerték, hogy létezik a probléma
2013-ban a Haryana állami oktatási hivatal vezetője felhívta Seema Bansalt, hogy valamit találjon ki, mert a helyzet tarthatatlan. Haryana tartomány méreteiben Kanadával versenyez, fejlettségében persze egyáltalán nem. A szakember munkatársaival végignézte, hogy milyen példákat tudnának használni a világból a problémák megoldására, de nem találtak semmit, amit át tudtak volna ültetni a helyi viszonyokra. Vagyis saját tervet kellett kidolgozni.
Elkezdtek ötletelni: változtassanak a tanárok kiválasztásának a rendszerén, vegyenek fel új igazgatókat, képezzék ki őket, küldjék őket külföldi tanulmányútra, alkalmazzanak technológiát az osztályteremben? Csodás ötletek ezek, csakhogy mind pénzbe kerülne, az pedig nincs. Haryana államnak 30 millió lakosa és 15 ezer állami iskolája van, melyekbe 2 millió gyerek jár, és ilyen léptékben minden iszonyatosan drága lenne.
Úgyhogy azt találták ki, hogy inkább kitűznek egy célt: legyen 2020-ig a gyerekek 80 százalékának a tudása a korosztályának megfelelő szinten. Innentől kezdve a szuper ötletek között a szerint tudtak válogatni, hogy támogatja-e a célt. Ha igen, marad, ha nem, mehet.
Minden fontosabb volt, mint a tanítás
Tehát megvolt a cél, úgyhogy elkezdhettek azzal foglalkozni, hogy mik a gondok, mi lett elrontva. Sokan arra tippeltek, hogy az oktatás színvonala azért alacsony, mert a tanárok lusták, alkalmatlanok, nem a tanítással vannak elfoglalva, sőt, valójában nem is tudják, hogyan kell tanítani.
Odamentek az iskolákba, megnézték, és ezzel szemben teljesen mást tapasztaltak. Az igaz volt, hogy a tanárok nem a tanítással voltak elfoglalva, hanem az adminisztrációval azzal, hogy hogyan néz ki a vécé, meg hogy a diákok számláján rajta legyen az ösztöndíj, délben pedig a gyerekek étkeztetése körül sürgött-forgott minden felnőtt. Kiderült, hogy azért csinálják így, mert ez az elvárás.
Ha megérkezik a tanfelügyelő, nem azt nézi, hogy hogyan tanít egy tanár, hanem leellenőrzi, hogy készen van-e az adminisztráció megnézi, hogy rendben van-e a vécé, és ki van-e osztva az ebéd. És ha egy igazgatót behívnak a központi hivatalba, pontosan ezeket vitatják meg, nem pedig a gyerekekről, vagy a tanítás módszereiről beszélgetnek.
A tanár tanítson!
Rájöttek tehát, hogy át kell helyezni a hangsúlyokat, vagyis mostantól a tanárok legfontosabb dolga az lesz, hogy tanítsanak, és ennek kell minden mást alárendelni. Nem arra volt szükség, hogy továbbképzésekre küldjék őket, vagy hogy ellenőrizzék, bent vannak-e az iskolában, hanem hogy tanítsák a gyerekeket! Ellenőrizni és jutalmazni pedig a tanítás minőségét kell, nem mindenféle egyéb dolgot. (Ha valakinek a fejében az itthoni tanárok kötelezően benntöltendő óraszáma, a portfólióírás és a gigantikus adminisztráció fordult meg ezekre a gondolatokra, hogy is mondjam, megértjük.)
Feladat van, pénz nincs
Aztán haladtak tovább, egyre mélyebbre ástak a problémákban, és ki kellett találni a megoldásokat. Rábukkantak egy csomó kísérleti tanulmányra ország- és világszerte, civil szervezetek, alapítványok által véghezvitt apró dolgokra. Jól néztek ki, de érdekes módon egyik ilyen sem terjed el széles körben, csak pár iskolában, itt viszont ugye 15.000 iskolára kellett megoldást találni. Pénzt pedig nem kaptak, tehát minden problémát elvben kellett megoldani, de úgy, hogy a megoldás a gyakorlatban is működjön.
A hatékony tanulással kapcsolatban gyakran szóba került a „csinálva tanulás”, vagyis szükség lett volna eszközökre – de nincs pénz. Aztán rájöttek, hogy tök egyszerű, az iskolaudvaron is előforduló dolgokkal is meg lehet mutatni dolgokat. Ezért a tankönyvekben most minden fogalom után van egy keretes szöveg, ami utasításokat tartalmaz a tanároknak, hogy milyen gyakorlati tevékenységgel tudják szemléltetni a gyerekeknek a tudnivalót, és hogy mit kell hozzá összeszedniük a gyerekeknek az iskolaudvaron, vagy az osztályteremben.
Elő a mobilokat!
Mivel az iskolákban nem volt számítógép és internet, a kommunikáció valami elképesztő lassan, analóg, postai levelezés útján történt a központ és az iskolák között. A központ megírta, hogy mit szeretne, és elküldték a körzeti hivatalokba. A körzeti hivatalok szétküldték a községi hivatalokba, majd innen küldték szét az iskoláknak, vagy ha elakadt valahol, hát akkor sajnos nem.
Nyilvánvaló, hogy a megoldás a technológia lenne, de hát az nem volt. Vagyis iskolai nem, de saját igen, a tanárok zsebében ott lapul az okostelefon. Azóta az információáramlás a Facebookon, WhatsAppon és SMS-ben történik, mondani sem kell, hogy ez mennyivel hatékonyabbá teszi a kommunikációt.
Jé, tényleg működik
Általában, amikor reformokról van szó (normálisan) 7-10 éves távlatokban gondolkoznak. Haryanában tavaly három független tanulmányban mérték a tanulók eredményét és kimutatták, hogy valami elképesztő és páratlan ütemű fejlődésen ment keresztül az oktatás hatékonysága. A tudásszint romlása megállt, és elkezdődött a felfelé ívelése.
A tanfelügyelők már nem csak a vécé állapotát ellenőrzik, hanem a tanítás minőségét is. Negyedévente az állam összes tanulóját értékelik, a jól teljesítő iskolákat jutalmazzák, a rosszul teljesítőket pedig kérdőre vonják, ugyanakkor segítik is megoldani a problémájukat.
A teljes TED előadást itt nézheti meg angolul, magyar felirattal.
