Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
Van, akit zavar a föl a tej tetején, vagy a lógós cérna a zokniban, nincs is gyerek, akinek ne lenne valami hóbortja. Tűrjük, tiltsuk vagy támogassuk?
Különös, a felnőtt számára irracionálisnak tűnő szokásai, érzelmei, viszonyulásai minden gyereknek vannak. (Tegyük hozzá, a felnőtteknek is, csak ők már tudják, mit illik titkolni.) Ismerjük a gyakori fóbiákat, sok gyerek fél egyes állatoktól, a sötéttől, a villámlástól, de valójában nincs korlátja, hogy mi mindennel szemben támadhat ellenérzés egy gyerekben. Van, aki utálja a frottír érintését, ezért olyan törölközőben nem hajlandó szárítkozni. Van, aki hiszti rohamot kap, ha cérnák lógnak a zokni belsejében.
A legjellemzőbb terep a - felnőtt értékítélet szerint túlzott - érzékenységre az ételek világa: az egyik gyerek csak úgy eszi meg a pörköltöt, ha leszűrik neki a szaftját, nehogy belekerüljön egy kis hagymadarab. A másik nem issza meg a tejet, ha egy kis föle képződött, mert az undorító – szerinte. Talán nincs is olyan gyerek, akinek ne lenne valami bogara. A szülőben pedig felmerül ilyenkor a kérdés, hogyan reagáljon, hogy normális mederben maradjon a történet.
Tegyük egyértelművé: ez a cikk nem azokról a gyerekekről szól, akik komoly szorongásos zavarral küzdenek, és ez megjelenik egy –pszichiátriai értelemben vett- fóbiában. Hanem az összes többiről, akinek van valami hóbortja. Persze, nem mindig könnyű elkülöníteni, hogy ez hóbort vagy betegség. Ha a szülő elbizonytalanodik, inkább beszéljen egy gyermekpszichológussal, és ha ő tanácsolja, akkor látogassák meg a gyerekkel. Ha az ember hallgat a szülői érzéseire, az elég jó iránytű: azt érdemes figyelni, hogy alapvetően jól van-e a gyerek, tehát nem feltétlenül azt, furcsa-e a bogara. Jó kedélyű, kiegyensúlyozott, derűs-e, alapvetően biztonságosan mozog-e a világban, érdeklődő, nyitott-e, örömét leli-e a játékban stb. Ha valaki láthatóan az életkorában megfelelően fejlődik, és jól érzi magát a bőrében, nem kell megrémülni egy furcsa szokástól.
Furcsa szokások azonban el tudnak harapózni, ha a szülő rosszul reagál rá. Az egyik véglet, ha nulla toleranciát hirdet. „Nem érdekel, kisfiam, hogy még csak négy éves vagy, megeszed az utolsó szemig, amit kiszedettél magadnak, akkor is, ha valami nem tetszik benne!” A katonai szigorral több probléma is van. A legfőbb, hogy érzelmileg magára hagyjuk a gyereket: van egy célunk, amit tűzön-vízen át el akarunk érni, és figyelmen kívül hagyjuk, hogy ő ezt hogy éli meg, mi és miért zavarja. Tehát, nem vagyunk vele. Holott a szülőnek csak egyik feladata, hogy bizonyos szabályokra és viselkedésmódokra megtanítsa a gyereket, de ugyanígy feladata, hogy társa legyen, aki biztonságot, szeretetet ad.
A másik gond, hogy ezzel figyelmen kívül hagyjuk a gyerek életkorát, és azt, hogy felnőtté válni időigényes tanulási folyamat, ami nem megy csettintésre még akkor sem, ha a szülő nagyon elszánt. A példából kiindulva: egy kisgyerek nem tudja jól megítélni, mennyire éhes, és mit nem fog kívánni, amikor már ott van a tányérján és megkóstolta. Fokozatosan érdemes megtanítani, hogy gondolja meg előre, egyszerre akkor inkább vegyünk kisebb adagot, új ételből csak kóstolót.
És a legfőbb gond, hogy a szülő nem tudhatja, mit él meg a gyerek. Lehet, hogy valóban erős, legyőzhetetlen félelmet vagy undort érez valami iránt, tehát nem elkényeztetettségből vagy unalmában mond nemet egy dologra, hanem igazán tart tőle. Ilyenkor nem érdemes a felnőtt, racionális szempontunkból kiindulni, attól még, hogy mi tudjuk, hogy nem veszélyes, szerintünk nem undorító, attól még a gyerek érezheti, hogy ő nem bírja ki, ha meg kell enni, hozzá kell érni, oda kell menni stb. Ez időlegesen belefér egy egészséges poronty viselkedésébe is.
A másik véglet, ha annyira empatikus akar lenni az anya vagy apa, hogy túl nagy hangsúlyt ad annak, ami talán csak múló hóbort lett volna. A túlhangsúlyozásnak egyik formája, ha heves aggodalmat mutat a szülő, és úgy reagál, mintha valami komoly bajról lenne szó. Márpedig, ha a szülő elkezdi tünetként kezelni a jelenséget, akkor sokkal valószínűbb, hogy az is lesz belőle.
Tegyük hozzá, ahhoz, hogy egy komoly, valós pszichés zavar kialakuljon, nem elég egy-két ügyetlen szülői megnyilvánulás, de az is egy tényező lehet több közül. Például evészavaros gyerekeknél, kamaszoknál sokszor megfigyelhető, hogy a szülők ráharaptak a témára (már akkor, mikor még nem volt orvosilag indokolt), és nagyon is ügy lett a családban, mit eszik a gyerek, mennyit eszik, most meg miért nem eszik, vagy éppen ellenkezőleg: miért eszik ilyen sokat. Nem ez egyedül felelős, ha végül betegség alakul ki, de ebből a szülői magatartásból érzi a gyerek, hogy ezzel a tünettel lehet kommunikálni. Például a közös aggódásban összefogásra késztetni az egyébként széthúzó szülőket.
Fontos, hogy anya, apa úgy kezelje a jelenséget, mint ami bizonyos ésszerű határig belefér, hiszen nem vagyunk gépek, kit ez zavar, kit az, ki ezt szereti, ki azt. Azonban az is benne lehet a viszonyulásban, hogy azért az egész családi élet nem fog eköré rendeződni. Például, ha a gyerek fél a pókoktól, szívesen leszedjük a családi nyaralóban a sarkokból, de nem fogja kihagyni emiatt a család a nyaralást, és a szobát sem rendezzük át azért, hogy a szerinte legkevésbé veszélyes sarok alá kerüljön a csemete ágya. Ha egy mozdulattal arrébb lehet tolni az ágyat, akkor megtesszük, de a gardróbot nem építjük át az összes szomszéd segítségével.
Jó, ha a szülő együtt tud érezni a gyerekkel olyan témában is, ami számára érthetetlen, és az is jó, ha segítő kezet nyújt neki ésszerű határokon belül. Dramatizálni és irreális áldozatokat hozni azonban nem érdemes, az csak problémát csinál az ártatlan jelenségből.
Cziglán Karolina
pszichológus
