Állítsd be Google keresőjét, hogy a találatok között biztos ott legyen a Dívány!
Fényképes emléket állítunk a folyamatos szülői cipekedésnek. Mert az anyáknak és az apáknak tényleg soha nem kell karra gyúrni. Nem hiszi? Mutatjuk!
Lánykoromban úgy nézett ki az elindulás, hogy a vállamra dobtam a táskám, kézbe a kulcsot, és kilibbentem az ajtón. Szintidő: 2 perc, mert kerestem a kulcsot. Ha azt is beleveszem, hogy sminkeltem és kétszer átöltöztem, akkor 25 perc.
Aztán gyerekem lett. Onnantól kezdve úgy nézett ki az elindulás, hogy felöltöztettem a gyereket. Összepakoltam a pelenkázótáskát. Popsitörlő? Pelenka? Váltás ruha? Cumi? Enni és innivaló? Babakocsi? Kismotor? Gyerekülés? Takaró? Valami játék? Monyó (csicsijja, alvóka, kinél hogy nevezik)? Mire ezt összecuccoltam, cserélhettem a pelenkát. Jöhetett egy átöltözés. Addigra a gyerek éhes lett. Utána egy pelenkacsere.
Elindulás szintideje 1 óra 10 perc, totál leizzadva, tikkelve, öt menetben cuccolva ki. Ha sminkeltem, akkor több, és mostanra úgyis lefolyt, az átöltözést meg hagyjuk is, az alap, hogy közben valamivel összeken (lehány, stb) a gyerek, ebben az életszakaszban már az is győzelem, ha egy tiszta farmer tiszta pulcsi kombóval sikerül végigcsinálni a napot.
Az embernek megszületik a (z első) gyereke, és nem csak a cuccolás, cipekedés lesz örök társunk, hanem a folyamatos agyalás és logisztika is: minden nálunk van? Mindent eltettem? Mire lesz szükség? Nem hagytam ki valamit?
Nem mintha ez tragédia lenne, a gyerek ilyen, ezzel jár. Idővel az ember egyre rutinosabb lesz, megtanul szelektálni, a gyerekek is nőnek, már nem kell pelenka, már nem kell kismotor - csak iskolatáska meg edzéscucc. De ezt a tizenpár évet valakinek - jellemzően az anyának, de sokszor az apának - le kell menedzselni.
Ezért arra gondoltunk, emléket állítunk a folyamatos szülői cipekedésnek és rámolásnak, hogy megmutassuk, hogyan telik a szülők minden áldott napja. És ha legközelebb valahol a füléig felcuccolt anyukát lát babakocsival, három táskával és két bevásárlószatyorral, amint a kismotort a hóna alatt egyensúlyozva próbálja lebontani az üvöltő, leizzadt gyerekről az anorákot, megvetés helyett kérjük, érezzen részvétet. Esetleg elismerést. Beszólás helyett pedig, ha éppen van két perce, segítsen, és fogja meg azt a kismotort.
A magyar rögvalóság talaján maradva a képsorozathoz a Mercedes Hungáriától kaptunk egy Mercedes GLA-t. És csak annyit tennénk hozzá, ha ugyanezzel az anyukával a buszmegállóban találkozik, higgye el nekünk, hogy az ön békés, 8 órás irodai melója egy wellnessközpont ahhoz képest, amennyi logisztikai problémával neki kell megküzdenie nap, mint nap.
A kezdetek
Cuccolás szempontjából a legintenzívebb periódus a friss gyerekes szülőé. Ott vannak mindjárt a szükségszerűségek: a babakocsi nagy, de egy csecsemőt nem rakhatunk az esernyősbe. A pelenkázótáska. A váltás ruha. Az autósülés (ha kocsival megyünk) - csecsemőnek menetiránynak háttal néző fajta.
Ezt tetézi az elsőgyerekes balekság, amikor minden hülyeségre bepaliznak minket a boltok, reklámok, barátnők. Utazóágy. Autóba való spéci játék. Szivargyújtós cumisüveg-melegítő.
Bónusz: a csecsemő bármikor, bármiért elkezdhet sírni, és ha olyanja van, végig is fogja üvölteni az egész utat. Tökmindegy hányszor állunk meg, hányszor próbáljuk megvigasztalni, megetetni, tisztába tenni, elaltatni.
Kisgyerekkel szép teljesítmény, ha az elindulás teljes folyamatát sikerül egy fél óra-óra alatt lebonyolítani, és közben senki nem kap sírógörcsöt.
Ovisokkal az élet
Oviskorú gyerekekkel a dolog hirtelen sokkal könnyebb lesz. De legalábbis más. Már nem kell pelenka. Egy idő után kismotor sem. Hozza a saját hátizsákját - hacsak a lakásban/oviban nem felejtette.
Igen ám, csakhogy az - átmenetileg - kevesebb cuccért nagy árat fizetünk: a dackorszakot. Amikor egy pár cipő felimádkozása simán lehet 20 perc. Húsz perc, amíg mindenki más kabátban, cipőben toporog az ajtóban. A kistestvér anorákban, bekötve a hordozóban. Öt perc után mindenkiről folyik a víz. Tíz után mondjuk először, hogy akkor itthon maradsz. De sosem hagyjuk otthon persze.
A gyerek már nem üvölti végig az utat ismeretlen okból. Hanem megmondja, hogy miért üvölt. Mert nem találta meg a kedvenc állatát. Mert nem adtunk neki csokit/nem jó csokit adtunk. Mert nem megyünk/miért most megyünk a nagyihoz. Mert ez a nadrág szűk/bő/nem jó színű. Mert nem sikerült lerajzolni a katicát. Vagy sikerült, de benthagytuk a szekrényében. Mert az Imi azt mondta, hogy kakifejű. Mert nem engedtük, hogy szalmakalapban és papucsban jöjjön a karácsonyi vásárba. (Vagy mert vannak kommentelők, akiknek a gyereke még soha semmilyen indokolatlan hülyeség miatt nem csinált hisztit. Ja nem, azért mi bőgünk.)
A dackorszak ellentételezéseképp cuccolásban könnyebb idők jönnek. Egy hátizsák, egy motor/roller/bringa, meg egy-két szatyor a bevásárlással, ennyi a hétköznap. Plusz a kistesó cucca, lásd följebb.
Iskoláskorban viszont jön a szakaszos cuccolás
Az iskolással már tényleg könnyebb. Egyrészt nem hisztizik húsz percet egy cipő miatt - csak azért, mert nem tudta befejezni, amit csinált, mert még szerette volna elolvasni, megnézni, megcsinálni, megkeresni, letölteni, feltölteni, átküldeni.
Másrészt reggel csak egy iskolatáska kell. Meg uzsonna. Meg víz. Esetleg tornacucc. Meg az elindulás ideális időpontja után öt perccel következő Jézus anya, mára kell bevinni két buszjegyet/120 forintot ötösökben/A3-as neonsárga kartont/ 23 szem pörkölt kávébabot.
Délután következik az edzéscuccos kanyar, ez kinél egy vívózsák három párbajtőrrel, kinél egy úszócucc, kinél hokiszerkó, kinél fociszerelés, kinél pedig öt szer a ritmikus gimnasztikához.
Jártam én régen vívózsákkal iskolába, és van, hogy a gyerek sem ússza meg, de aki teheti, megkíméli ettől. (Igen, mi vagyunk azok, akiknek a gyereke már háromévesen is hisztizett hülyeségek miatt, és ha így folytatjuk, sosem lesz ember belőle.)
Szóval megkíméljük, már csak azért is, mert a teljes napi málha nagyjából 10-15 kiló, ami mondjuk az én 23 kilós gyerekemnek kicsit sok. Meg aztán ott van az is, hogy az iskolákban/edzéseken nemigen ismerik a zárható szekrények fogalmát, azt viszont annál jobban, amikor a dolgoknak érdekes módon lába kel. És a fene akar egy vagyonért új stoplis cipőt, úszószemüveget, versenyszintű rg-labdát venni, mert ellopták.
Az iskoláskorú gyerek szülője tehát már reggel végigzongorázza fejben, kinek mikor mire lesz szüksége, aztán lehetőségeihez mérten besegít. Ez a kor amúgy már tényleg sokkal könnyebb, mert a gyerek egyre önállóbb, idővel egyedül is jön-megy, ha meg nem, akkor is érdemben tud segíteni a pakolásban.
Ne utáljon minket nagyon!
Szóval, ha legközelebb a vállára dobja a csini táskát, és kávézni indul a barátaival, ám eközben feltartja egy felmálházott, vörös fejűre izzadt nő az üvöltő gyerekével és a babakocsijával és a kismotorjával, vagy a hapsi, akinek az egyik kezét az ovis rángatja, a másikon a csecsemő lóg, plusz a motor és a szatyrok, esetleg az a nő, aki két iskolatáskát meg két sporttáskát, két szatyrot és két szertartót egyensúlyoz éppen lihegve, akkor ne utáljon minket nagyon, nem tehetünk róla! Régen mi is ilyen kávézgató normális emberek voltunk, aztán közbejött az élet.
