Tudták, hogy Izom Ozi, az aranyszívű, féllábú óriás nem csak mesehős, hanem igaziból is létezik, és magyar paralimpikonokat edz? Mennyire menő!
Igazán nem mondhatják, hogy nem látjuk el önöket időről időre remek könyvajánlókkal, vagy legalább is ötletekkel, hogy miből meséljenek esténként. Most a nagyobbacska, de olvasni még nem tudó gyerekeknek ajánlunk csupa olyan szórakoztató olvasmányt, amelyen nemcsak felnőni érdemes (hogy majd a későbbiekben is tudja majd, hol a szint), hanem a szülő sem érzi áldozatnak magát közben.
Mert hát, lássuk be, az esti mese nem mindig sikerül úgy, ahogy szeretnénk. Lehet, hogy a kései órák miatt van, bár legfőképp mégis a tartalomtól függ a dolog, lényeg, hogy sajnos túl gyakran sikerül belefutni olyan gyerekkönyvbe, ami valami elképesztően és bődületesen unalmas vagy bugyuta, a szülő meg majd kiesik a saját száján, úgy ásítozik közben, és alig várja, hogy vége legyen a fejezetnek.
Hát ez most nem fordulhat elő. Ebben az összeállításunkban csupa olyan mesekönyveket mutatunk be, amit elkezdtünk olvasni a gyereknek, majd miután gondosan betakargattuk és letettük őt aludni, a kötet, mintegy véletlenül, a hónunk alatt maradt, és tovább olvastuk a szabadidőnkben, mert egyszerűen nem tudtuk letenni. És még így is élvezet volt másnap újra elővenni, és megosztani az élményt.
Az aktuális kedvenc: Izom Ozi
Vagyis Dániel András: A könyv, amibe bement egy óriás című meséje. A történet Kuszakeszin játszódik, ott él Ozi, a szelíd és aranyszívű, féllábú óriás. Egyik nap, amikor az egyik önként jelentkező libáját, Pamelát viszi éppen a hóna alatt Virágmintás Piroska néninek, hogy a társalkodónőjévé szegődjön, (mármint Pamela, nem Ozi), három rabló váratlanul megtámadja a falut. A lakosság már éppen kezdi egybehordani az elrabolni kívánt javakat, mégpedig a legszebb emlékeiket, szóval egyébként remekül szórakoznak ezek felidézésekor, amikor is megérkezik Ozi, és megmenti a falut a rablóktól. Csak előtte egy remek favalán versből vett idézettel tisztázza a gazdag szókincsű rablóvezérrel, hogy jól érti-e, miről van szó.
Ez a mese úgy tele van tömve frappáns ötletekkel és nagyszerű gegekkel, hogy nagyjából öt alkalommal kaptam röhögőgörcsöt rajta, a gyerek meg rajtam vihogott, szóval mi is remekül szórakoztunk. A történet kerek egész, megspékelve egy csomó vicces részlettel, melyeket a szerző ide-oda beszúrt rajzai tesznek szuperizgalmas tereppé az olvasni még nem tudó gyereknek.
Izom Ozi egyébként valós személy: Szabó Ozor János a riói paralimpián bronzérmet szerző Trunkel Nándor edzője (többek között). Legugliztam, tényleg olyan, mint a mesében.
Ha bejött, próbálkozhatnak Dániel András többi gyerekkönyvével is, nem fognak csalódni! Ő amúgy is az egyik kortárs kedvencünk, írtunk már róla itt.
A nagy felfedezés: Ulickaja meséi
Ulickaja minden művelt/kultúrsznob felnőtt megkerülhetetlen csemegéje, úgyhogy volt ám öröm és meglepetés, amikor a gyermekkönyvtárban rábukkantam a kortárs orosz írónő meséire. A egészen döbbenetes olvasmány, a gyerek síri csöndben hallgatta, pedig rendszerint közbekarattyol.
A kedvenc pedig egyértelműen az utolsó, több estés mese volt, amiben a szeretetlen gyerekként felnőtt macska, a testvérei által állandóan szívatott, gyengécske veréb, és az elhagyott ezerjófű együtt segít felnevelni, szeretetben és végtelen gondoskodással Maria Szemjonovna, a százlábú megszámolhatatlanul sok és teljességgel kezelhetetlen kölykét, nem kis gondot véve ezzel a nyakukba önként.
Sokat beszélgettünk a meséről a végén a gyerekekkel (ebbe a mesébe a kilencéves is bekapcsolódott), és gazdagabbak lettünk egy családi poénnal: a lakásunkban élő, és azóta a széltől is óvott két darab százlábú Maria Szemjonovna névre hallgat. Mind a kettő.
Jo Nesbø és a norvég gyerekhumor
A Doktor Proktor pukipora sorozat három jól megtermett kötetből áll, és ha véletlenül nem sikerül lejönni róla az első könyv után, az ember teljesen benne ragad egy alternatív valóságban. Mondjuk baja nem lesz tőle, viszont időnként váratlanul nappal is felnyiffan a nevetéstől, amikor eszébe jut egy poén a könyvből, de hát könnyen ki lehet magyarázni, ha valaki észrevette volna.
A norvég krimiíró elég jól eltalálta a sorozat hangnemét és atmoszféráját, nem is tudom kiverni a fejemből a meggyőződést, hogy az egészet a saját szórakoztatására írta, mintegy ujjgyakorlatként, csak volt olyan rendes, és megosztotta másokkal is. Persze jól járt vele, 20 nyelvre fordították le eddig a gyerekkönyveit.
Szerencsére jól tagolt könyvek, pont egy esti mese hosszúságú minden fejezet, vagyis nem kell belemenni minden este az alkudozásba, hogy naaa, csak még egy oldalt, de igen, de nem, hanem le lehet zárni határozottan: mára ennyi volt.
Bónusz: Lackfi etetős versei
Ez meg már csak a desszert, ami mindenképpen egy képzavar, ugyanis a Paradicsomleves betűtésztával című verseskötet éppen hogy a főételekről szól. Méghozzá azokról, amikkel a gyerekek minden nap találkoznak az ovi/suli menzán: paradicsomos káposzta, kakaós csiga, tökfőzelék és társaik. Mindezt persze Lackfi végtelenül szórakoztató és frappáns stílusában, ami tulajdonképpen jó ötlet az esti röhögcsélés lezárására, levezetésére.
Igaz, nem kell csodálkozni, ha a gyerek ételekkel kapcsolatos preferenciái megváltoznak a versek után, és különben sem túl szerencsés bevezetni az ételekre fujjogást, de most az egyszer megbocsátjuk, egyrészt, mert fő az őszinteség, másrészt meg még a grafikák is annyira szépek ebben a könyvben.
