Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
Szily László Beírás című iskolai túlélőkalauzát bármelyik szülő írhatta volna. Persze nem ők írták, hanem Szily, ami jót tett a témának.
Szily László egykori indexes és jelenlegi 444-es újságíró valamiért közel tíz évet várt arra, hogy apává válása után a gyerekneveléssel kapcsolatos mókás gondolatait is megossza a nagyérdeművel, ennek eredménye lett a Beírás, ami azonban nem közvetlen az apaságról, hanem a beiskolázással kapcsolatos vidám és tanulságos történetekről szól.
Szóval rohan az idő, és Szily gyerekei nemcsak nagyobbak lettek, de már középiskolába is járnak, így aztán adekvát volt, hogy újra halljunk felőlük, és még sokkal inkább arról, milyen a magyar iskolarendszer Szily (nap)szemüvegén át. És meg kell mondjam, elég szórakoztató, igaz, kiszámítható is.
A Beírás egy tökéletes hétvégi olvasmány, se több, se kevesebb; sok nevetéssel, és még sokkal több felismeréssel, egyetlen Vekerdy-s vagy akár Bagdy Emőkés okfejtés nélkül (na jó, egy van benne) és valószínűleg ez az a könyv, aminek elolvasása után nagyjából minden iskoláztatáson átesett szülő azt gondolja, hogy ezt akár ő is megírhatta volna. Persze nem ők írták, hanem Szily, ami feltehetően jót tett a témának.
Pont augusztus végén vettem először kezembe a könyvet, ekkor még csak a fiam volt gyakorló iskolás, a lányom pedig éppen készült beülni az iskolapadba, emiatt volt is, meg nem is összehasonlítási alapom. Az első száz oldalon még csak halkan nevetgéltem, hiszen az beiskolázás rögös útján végigmenni pontosan olyan tortúra ebben az országban, ahogy azt a szerző leírja a könyvben.
Rengeteg szó esik benne a közös(?), iskolai osztálykirándulásokról, amiről nekem mondjuk a világon semmiféle tapasztalatom nincs (a könyv elolvasása után ezt kicsit már bánom is), lévén nálunk sosem kell együtt kirándulni a többi szülővel (ezt amúgy kicsit sem bánom, de csak azért, mert kirándulni még a haverjaimmal sem szeretek különösebben).
Az igazán érdekes dolgokról mégis a könyv felétől ír a szerző, én ezt a részt egy vasárnapi napon olvastam, ami leginkább azért érdekes, mert a rá következő hétfőn jött el az első szülői értekezlet a lányom (és mellesleg a fiam) osztályában. Ekkor még úgy éreztem, Szily eladná az anyját is egy jó poénért, és túloz. Ennyire korántsem lehet sötét a helyzet. Aztán jött az első szülői.
A fiam, mint már írtam gyakorló iskolás, idén lett harmadikos. A szülői értekezlet, amiből egy évben kettő darab van, számomra is hihetetlen módon mindig 30(!) perces, és szinte mindent végigbeszélünk rajta, kezdve az ordítozó, gyerekeket alázó szolfézstanártól egészen az úszásoktatás nevetséges színvonaláig, majd mindenki megy a maga dolgára. Idén negyvenöt perces volt, mert váratlanul nyugdíjba vonult az osztályfőnök. Értik, nincs tanár kvázi, mégis el tudtuk intézni az ezzel kapcsolatos dilemmáinkat 45 perc alatt.
Az osztályfőnök hiánya miatt úgy éreztem, hogy harmadikos fiam szülőije jelen pillanatban fontosabb, mint a lányomé (hiszen azonos iskola lévén természetesen párhuzamosan történt a két esemény), ezért oda csak annak második felére estem be, ekkor még mit sem sejtve. Fél hétkor kezdtem ideges lenni, mert mennem kellett volna a gyerekért edzésre, ám néhány anyuka még mindig azon rugózott, ekkor már másfél órája, hogy hogyan nem fáznak majd meg a gyermekeink télen, ha a kabátot a folyosón kell majd felvenniük. Na, ekkor kezdett el csuklani a Szily, én meg felálltam és leléptem.
Nem is sejtettem, hogy az igazi dráma még csak ezután kezdődik. A könyvben éppen arról olvastam, hogyan kell örülni a kretén szülőtársaknak, és minden rosszban meglátni a jót, igen, még a közös levelezőlisták emailjeiben is, amikor nekem is érkezett egy elektronikus levelem. Kábé 47ezer karakterben. Ikeás szekrények képeivel és a javaslattal, hogy vakolatig verjük le a falakat, avagy kérjünk másik(!!!) osztálytermet elsőseinknek az igazgatótól.
Egy állami iskolában, ahol azt sem nagyon tudják kifundálni, hova tegyék a 800 gyereket a naponta kötelező tesiórák megtartása végett, hiszen csak egy terem áll rendelkezésre. És ahol mellesleg annyira el vagyunk kényeztetve, hogy még vécépapír is van a vécékben. Elképesztő, mennyi unatkozó szülő van.
Tudom, egy normális könyvkritikának nem a saját panaszaimról kéne szólnia, de hát először is Szilyé sem egy normális könyv, másodszor én meg még mindig nem hiszem el, hogy ilyen van. De még azt sem, hogy ilyen nincs és mégis van.
Megnyugtatásul szólok, hogy a szerző is azt írta, az igazi kretének náluk is csak akkor bújtak elő, amikor a kisebbik gyereke, azaz a lánya ment iskolába, úgyhogy ha önnek egynél több gyereke van, máris halmozottan veszélyeztetett.
Itt már nem azon megy az agyalás, hogy miért írogat az igazgató vagy a tanár hülyeséget a gyerek ellenőrzőjébe; a szerző a tanárokat nem piszkálja. Nagyon helyesen, van nekik úgyis éppen elég bajuk.
Szily amúgy meglehetősen alaposan járja körül a témát, és tényleg akkor is lehet rajta röhögni, ha még nincs vagy nagyon kicsi a gyerek, de ha már van tapasztalata (esetleg öniróniája) az olvasónak, egyenesen fergetegesen jól lehet rajta szórakozni. Ami engem illet, csak remélni tudom, hogy Mirike esküvőjekor újra előkerül a Szily-család, és leendő anyósként is ugyanakkorákat fogok kacarászni rajta, mint ezen az iskolai túlélőkalauzon. De még ennél is jobban remélem, hogy nagymamaként a könyv jelentős része már elavultnak fog számítani. Remélem, de hinni nem hiszem.
Szily László: Beírás 300 oldal, Bookline 2016, 3499Ft
