Aztán ha mesél, akkor meg összevissza, mindenféle légből kapott sztorit. És ez így normális.
Az ember a beszélni frissen megtanult gyerektől még nem várja, hogy összetett gondolatokat osszon meg vele, vagy, hogy beszámoljon a napjáról – ha például bölcsödébe jár, a bölcsődei eseményekről. Örül a szülő, hogy ki tudja fejezni magát a gyerek, és egyre komplikáltabb nyelvtani szerkezeteket használ.
Aztán, valamikor az óvodás korban kezdik érezni a szülők, hogy most már a tartalom is fontos, azaz jó lenne, ha a gyerek mesélne nekik. Mesélne arról, mi történt az óvodában, kivel hogy alakul a barátságuk, vagy éppen a konfliktusuk, esetleg arról, mit álmodtak, vagy mire vágynak. Szeretnék kiélvezni, hogy végre nem kell gondolatot olvasni, a csemete most már elmesélheti, mi a helyzet vele.
Csak ez általában kevésbé valósul meg, mint ahogy a szülő képzelné, vagy legalábbis nem törvényszerű, hogy megvalósuljon. Először is, mintha egy kamasz veszett volna el benne, annyira nem felel semmit arra, hogy „mi volt ma az oviban?”. Ha nem is a vállát vonogatva feleli, hogy semmi, lehet, hogy valami viccel válaszol, esetleg egészen másról kezd beszélni, vagy valami eltereli a figyelmét, és arra irányítja a szót.
Ha beszél, akkor sokszor kiderül, az úgy biztosan nem lehet igaz, mint ahogy mondja. Például mert a többi gyerek egybehangzóan mást állít, vagy mert eleve abszurd a történet. Mondjuk csoportkirándulás volt a Marson, ahol lávalevest fogyasztottak. És amivel a legnehezebb mit kezdenie a szülőnek: kap egy hihető választ, majd pár óra vagy nap múlva egy, az előbbivel összeegyeztethetetlen másik hihetőt. Az egyik szerint kedden végig Marcival játszott a gyerek, csütörtökön azt állítja, Marci beteg, és egy hete nincs oviban.
Persze, igencsak nagyok a különbségek abban, mennyire van így, és az életkor előrehaladtával is sokat javul a helyzet. A szülő számára azért olyan fontos ez, mert szeretné biztonságban tudni a gyerekét, szeretne nyugodt lenni afelől, hogy jól van, és ha segítségre lenne szüksége, például egy konfliktusmegoldásban, akkor tudni fog róla. Minél kisebb és sérülékenyebb a poronty, annál inkább fontosnak érzi a szülő, hogy tisztában legyen vele, mi zajlik vele és benne, de annál nehezebb tőle pontos információkat szerezni.
Annak, hogy egy kicsi gyerektől nagyon kevés, felnőtt szemmel nézve használható és koherens információt kapunk, több oka is van. Az egyik maga az emlékezet. Fokozatosan fejlődik ki a hosszútávú emlékezet (ma már nem annyira rövid- és hosszútávban gondolkodunk, de az érthetőség kedvéért mondjuk most így), azaz ő maga sem emlékszik biztosan, mikor is volt beteg Marci. Az élmény megvan, de összekuszálódik, mi mikor történt, és hogyan is. Ha megkérdezzük egy ovistól, mi volt ma az ebéd, nagy rá az esély, hogy valami olyat mond, ami szokott lenni, de egyáltalán nem feltétlenül aznap volt.
Ebből következően még nem alakulnak ki olyan narratívák, összefüggő, koherens történetek a gyerekek fejében, mint a felnőttében. Ez a memória bizonytalansága miatt is van (miközben olykor lenyűgöz vele a csemete, hogy emlékszik a fél évvel ezelőtt egyszer látott ismerősünkre, és arra is, milyen lábvédő zoknicska volt a kutyáján), és amiatt is, hogy nem volt alkalma annyit gyakorolni a történetalkotást, mint a felnőttnek.
A felnőtt létnek része, hogy sok élethelyzetben mesélnünk kell, ha visszatér az ember a szabadságról, elmeséltetik vele, hol járt és mit csinált, és van egy csomó olyan beszélgetős helyzet, ahol valamilyen téma vagy időszak mentén össze kell szedni a gondolatait. A gyerek ezt fokozatosan tanulja: az iskolában már iratnak vele ilyen dolgozatot, de a három-ötévesnek még nincs benne gyakorlata, hogyan lehet az eseményekből a fejünkben összefüggésteli történetet szőni, és a másik számára érthetően tálalni.
Az ehhez szükséges összetett képességek (intellektus, emlékezet, és empátia is azzal kapcsolatban, mit kell mondani a másiknak, hogy értse a közlendőmet) fokozatosan fejlődnek, persze, hogy nem állnak rögtön rendelkezésre az épp csak beszélni megtanult gyereknél.
És végül, bezavar a fantázia. Az óvodás éveket a gondolkodás és világlátás szempontjából a mágikus világkép jellemzi. Emiatt is van szükség a sok mesére, csodára, illúzióra. Ezeket meg is teremti magának a csemete. De ez számára annyira valóságos, hogy összefolyik a tényekkel. Nem válik olyan világosan szét, mint ahogy egy felnőtt, vagy akár egy iskoláskorú gyerek tudja, mi az, ami megtörtént, és mi az, amit csak elképzelt. Így aztán a gyerek nem „hazudik”, mikor a marsbéli kirándulásról beszámol: ő tényleg ott járt, és ott voltak az ovis társai is – a képzeletében.
Mindebből következik, hogy érdemes türelmesnek lenni, és nem hibaként elkönyvelni, ha a gyerek nem mesél, vagy nem a valóságot mondja. Neki így van a fejében: arról beszél, amit gondol, amit megél. Csak összezavarja a szülő, ha nyomozásba kezd, na, akkor hogy is volt pontosan az események lánca. Ha sokféleképp mondta el, valószínűleg ő sem tudja. Sok gyereknél vannak mesélősebb helyzetek, mikor megered a nyelvük, például az ágyban, elalvás előtt, esetleg a fürdővízben vagy a hintaszékben ringatózva. Egy kicsit segítheti a mesélési kedvet a szülő, ha megteremti ezeket a meghitt, bensőséges, ellazult pillanatokat.
Cziglán Karolina
pszichológus
