Állítsd be Google keresőjét, hogy a találatok között biztos ott legyen a Dívány!
Amikor az anyák egymásra licitálnak, kinek milyen hamar ült/állt/járt/fogzott, az ember szívesen megkérdezné: nagyszerű, de ez miért is jó? Pszichológusunk megmagyaráz.
Ahol hagyomány volt a gyermekek bepólyázása, tapasztalták, hogy ezek a babák, noha sokkal később kezdhették kipróbálni magukat mozgás terén, szédületes sebességgel behozták a lemaradást. Nálunk viszont állítólag divat a szülők közt, hogy minél hamarabb felállásra késztessék a gyerekeket. Ugorjunk pár évet: Magyarországon sok szülő elvárja, hogy első osztályban legalábbis tavaszra, de inkább karácsonyra írni-olvasni tudjon a gyerek, mégis azok az országok teljesítenek jobban a szövegértésben, ahol komótosabban haladnak. Ki-ki kiegészítheti a sort a saját ismeretségi köréből származó egyéni példákkal: mi mindenben siettetjük a gyerekeket, teljesen értelmetlenül.
Amikor az anyák egymásra licitálnak, kinek milyen hamar lett szobatiszta a gyereke (ami persze sokszor azt jelenti, addig ült a bilin, míg végre valami belekerült), az ember szívesen megkérdezné: nagyszerű, de ez miért is jó? Persze nem kérdezi, mert nem akarja elrontani az örömöt. Van szülő, aki mintegy mellékesen elkezdi mutogatni a betűket az iskolakezdés idejének közeledtével, nehogy lemaradjon a gyermeke, de még jobb, ha egy kicsit előnyben lesz a többiekkel szemben.
Mi értelme olyasmiben mérni az időt, ami úgyis bekövetkezik, feltéve, ha a csemete egészséges, és megkapja a fejlődéséhez szükséges impulzusokat? Rendben van, hogyha bátorítjuk abban, aminek eljött az ideje, de nincs értelme minden áron előre hozni ezeket az időpontokat. Semmilyen előnyre nem tesz szert az életben, aki másfél évesen válik szobatisztává, szemben azzal, aki három vagy négy évesen. Ha hat-hét éves, és nem szobatiszta, az más helyzet: akkor az jel, hogy valami gond lehet, segítségre van szüksége.
De vajon mit hiszünk lelkünk mélyén, hogy miért jó, ha minél előbb jut el a gyerek egy új fejlődési állomásig? Mit hiszünk: okosabb és olvasottabb lesz az a gyerek, aki öt évesen olvas, mint aki csak hét évesen? És aki előbb eszik önállóan, az vajon milyen lesz: önállóbb lesz harminc évesen is? Ugye, nem hisszük? Ha belegondolunk, és feltesszük a kérdést, elbizonytalanodunk, hogy ilyen összefüggések talán tényleg nincsenek, de mintha mégis valamiféle igazolást keresnénk rá, hogy a gyermekünk ügyes, okos, elég jó, helyt fog állni az életben. Az áll ezek mögött a siettetések mögött, hogy visszajelzést kapjon a szülő, megnyugtatást, hogy később is minden rendben lesz.
Ez a logika addig érvényes, míg a szülő azt figyeli, egészséges mederben halad-e a gyermek fejlődése, és örül, ha újat tanul, sikerül neki valami, ami tegnap még nem ment. Persze, hogy boldogan nézi, hogy lám, már egyedül elolvassa a mesét, noha egy éve csak a képeket nézegette. Minden újdonságnak örülünk: az első szónak, első lépésnek. Ezek arról adnak visszajelzést, hogy a gyerek rendben van, fejlődik. Akkor külön örül a szülő, ha úgy tűnik, valamiben kifejezetten ügyes. Jó, ha valaki valamiben tehetséges, remélhetőleg ezt később is kamatoztatni tudja, vagy egyszerűen csak örömét leli benne.
De van-e okunk örömre, ha valamit azért tett meg idő előtt, mert mi forszíroztuk? Ezer trükköt bevetettünk, hogy lábra állítsuk, és lám, tényleg lábra állt korábban, mint a kortársai. Egyéves korától a bilin tölti a reggeleket, és lám, tényleg került bele ez-az. Esténként mesélés helyett írást-olvasást gyakoroltatunk, és karácsonykor tényleg egész mondatokat leír. Ezek azonban nem mondanak semmit arról, miben jó a gyerek, vagy, hogy tehetségesebb-e másoknál. Legfeljebb arról mond valamit, hogy anyja, apja ambiciózusabb az átlagnál.
Ezek áleredmények, mert ezek az előnyök idővel elvesznek, hiszen nem attól bukkantak fel, hogy a gyermek valamiben tényleg kiemelkedően tehetséges lenne. És még örülhetünk, ha kárt nem okozunk, akár azáltal, hogy egy újabb lépést úgy forszírozunk, hogy még nincs meg az előfeltétele (például az írást, mikor még nem érett a gyerek finommozgása, vagy egy új motoros tevékenységet, mikor még nem megy elég biztosan az előző), akár azáltal, hogy a sürgetésünkkel, feszültségünkkel szorongást keltünk benne. Ha nagyon kedvesen is ösztönzi a szülő a gyereket, és csupa bátorító szóval, sok dicsérettel teszi, akkor is érzi a belső állapotát, azt, hogy valamit nagyon akar a gyerektől, feszült, ha nem sikerül, és akkor örül, ha végre úgy működik, ahogy elképzelte.
Emögött az akarás mögött lehet egyszerű félreértés is: lehet, hogy valaki valóban azt hiszi, ha valamit előbb hajt végre a gyerek, akkor az tartósan jobban fog neki menni, akár felnőttként is. Lehet mögötte szorongás: félelem azzal kapcsolatban, rendben van-e a gyerek, és mielőbb szeretne megnyugodni a szülő, hogy igen, ez is, az is megy neki, ki van pipálva, ezzel biztos nincs baj. És lehet egyfajta önbecsülésbeli probléma, amikor a szülő attól érzi magát kompetensnek, ha ilyen eredményeket tud felmutatni a gyermekével kapcsolatban, és elújságolhatja: még csak ennyi idős, de már ezt is, azt is tudja. Ez számára arról ad visszaigazolást, hogy jó szülő.
Van egy jó hír azoknak, akik másképp gondolkodnak: ha a szülő nyugodt, bízik a gyermek képességeiben, sőt, a sajátjaiban is, akkor az otthoni békés légkör segíteni fog neki abban, hogy kifejlődjenek a képességei, amikor elérkezett az ideje. Igaz, ez dobogós helyet nem biztosít a szülők gyorsasági versenyén, de boldog, sikeres gyereket igen.
Cziglán Karolina
pszichológus
