Több mint egy hónapja megváltozott nálunk a világ, letiltottam a gyerekeimet az összes képernyőről, a tévétől a fényképezőgép kijelzőjéig. Az előző részben elmondtam, miért: a hat- és nyolcéves gyerekeimnek gyakorlatilag az egész napja arról szólt a szünidőben, hogy kinél legyen a távirányító, mikor tabletezhetnek, miről készítsenek videót. A változásba meglepően gyorsan belerázódtak, most pedig már eltelt két hét a tanévből is, ennek a tapasztalatai következnek.
Ahogy elkezdődött az iskola-óvoda, nyilván sokkal kevesebb szabadidejük maradt a gyerekeknek. Akár szépen lassan ki is sompolyoghattam volna a tilalom mögül, és visszakúszhattak volna az életükbe a képernyők, de nem így lett, és nemcsak miattam. A tévézésre egyelőre egyáltalán nem mutatkozik igény, legalább is egyszer sem mondták, hogy jó lenne már megnézni valamit. Azelőtt általában már délután hat körül beszivárogtak a kölykök tévészobába (direkt el van különítve, hogy a háttértévézést kizárjuk), és kérdezgették, hogy bekapcsolhatják-e. Az ellenállásom pedig előbb-utóbb megtört, hát jó, kapcsoljátok. Most ez fel sem merül.
Úgy látszik, a képernyő megvonásnak jelenleg három győztese van, na jó, velük együtt öt. Az egyik a könyvek és az olvasás: azóta rendszeres és igen gyakori vendégek vagyunk a helyi gyermekkönyvtárban, és annál cukibbat nehéz elképzelni, mint mikor egymás mellett elhelyezkednek a kanapén, nyilván összebújva, és a nagyobb olvassa a kicsinek a kikölcsönzött könyveket, aki ugyebár még nem tud olvasni. Hangos gyakorlás kipipálva, a jelenleg harmadikos gyerek olyan folyékonyan olvas már, mint egy felnőtt.
A másik a közös játék: agyatlan képernyőbámulás helyett maguknak kell kitalálni, hogy mit kezdjenek magukkal, és általában egymáshoz fordulnak, amiből hatalmas szerepjátékok kerekednek ki. A harmadik győztes pedig én vagyok, mert ezekben a szerepjátékokban elképesztően vicces párbeszédek hangzanak el, vagyis mostanában nagyon vidám estéket élünk.
Igen, hátrányok is vannak. Eddig, ha hétvégén korábban ébredtek a gyerekek, mint a szüleik, szépen csendesen leülhettek a tévé elé, és nézhették a gyerekcsatornákat vagy a saját filmjeiket. Ez most megszűnt, általában hangos viháncolásra ébredünk vasárnap reggel hétkor.
Nem hátrány, de az igazsághoz hozzátartozik, hogy vasárnap délutánonként megnézhetnek egy közösen kiválasztott filmet. Egyet. Az, hogy Violettákat és Spongya Bobokat nem nézhetnek, hát, ennek a hátrányát nehezen tudom átérezni. Egyelőre vannak még tartalékaik, amikből gazdálkodhatnak, ha az iskolában felmerül a téma, másrészt egyáltalán nem gondolom, hogy a hatéves fiamnak szüksége lenne ehhez hasonló élményekre. Mondjuk, a nagyobbnak sincs szerintem, és nem hiszem, hogy nekik kellene rosszul érezni magunkat, ha gyerektársaságban ez a téma.
A számítógépezés már keményebb dió. Egyelőre nem kaptak olyan iskolai feladatot, amely megoldásához szükség lenne rá, és hát lássuk be, egy átlag hat- és nyolcéves játszik, vagy videókat néz a neten. Jó, nyilván vannak kis zsenik, akik programoznak, hát az én gyerekeim nem.
Ha viszont konkrét kérdésük van, valamire kíváncsiak, akkor megengedem, hogy rákeressenek, böngésszenek pár percig, bár ez a lehetőség főképp a nyolcéves lányomé, mivel a kisebb még nem olvas.
Az életünk pedig sokkal nyugodtabb, amióta nem kell állandóan visszaverni a könyörgésüket, hogy tabletezhetnek-e. Tudomásul vették, hogy nem, nem tabletezhetnek, legfeljebb információt kereshetnek, ha kell. Emellett a lányom írhat e-mailt is a távolabb élő barátnőinek, de csak azoknak, akikkel nem fog másnap úgyis találkozni az iskolában. Csetelés kizárva.
Az iskolában egyébként van informatika szakkör, ahová a lányom lelkesen be is iratkozott. Egyelőre ott sem csinálnak semmi értelmeset: szabad játék és videó nézegetés megy, pont az, ami miatt annak idején megvontam tőlük a számítógépet. Nem számítottam ugyan rendes tanórára egy szakkörtől, de azért a legrosszabb fajta gyerekmegőrzésre hajazó időtöltésnél többet vártam.
Remélem, az év során majd mutatnak neki olyan dolgokat, amiket én itthon nem tudok, vagy eszembe se jut, hogy meg kellene mutatni, bár a helyzet inkább az, hogy fél év tabletezgetéssel az eszköz sokkal több funkciójára rájöttek a gyerekek, mint én a „rendeltetésszerű használat” során.
Hát így állunk most, ha változás lesz – márpedig nyilván lesz – szólok.
