Sokszor küzdelmes, olykor nem is érti az ember, másoknak ez hogyhogy megy, miközben ő folyton kudarcot vall.
Nem lehet eleget beszélni róla, hogy szülőnek lenni nem olyan, mint ahogy a pelenkareklámok mutatják, ahol anyuka üdvözült mosollyal törölgeti egy derűsen gőgicsélő babája tiszta popsiját. És alaptalan várakozást kelthetnek azok a mondatok is, mikor szuperlatívuszokban beszélünk az anyaságról, mint szent küldetésről, a nőiség kiteljesedéséről. Ezek a mondatok lehetnek akár igazak is, sőt, a pelenkareklám sugallta kép is igaz abból a szempontból, hogy vannak olyan tökéletes pillanatok is.
De valamiért még mindig keveset beszélünk a szülőségről, mint tanulási folyamatról. Folyamatról, ami sokszor küzdelmes, olykor nem is érti az ember, másoknak ez hogyhogy megy, miközben ő folyton kudarcot vall, néha talán még az is eszébe jut, jó ötlet volt-e a gyerekvállalás, és mindenképp vegyes érzelmekkel jár: a szeretet és öröm mellett fáradtsággal, olykor haraggal, és csalódottsággal.
Fontos, hogy az ember hagyja magán átfolyni az összes érzését, mert csak így válnak kezelhetővé. Aki tagadja a negatív érzelmeket, nem szabadul meg tőlük, de kiszorítja a tudatos, kezelhető szférából. És ez sokféle módon meg fog jelenni. Talán túlzott aggodalomban a gyermekkel kapcsolatban, ami látszólag a külvilágból származó veszélyekre vonatkozik, valójában a szülő számára a benne dúló érzelmek olyan ijesztőek.
Vagy egyfajta merev tökéletességhajszolásban, ami mögött az áll, hogy szeretné látványosan bizonyítani magának és a külvilágnak, hogy makulátlan szülő – így nyugtatva meg magát, és nyomva el a kínos érzések hangjait.
Az ambivalenciának, azaz annak, hogy valakiben ellentmondásos érzelmek egyszerre vannak jelen a gyerekkel kapcsolatban, persze vannak fokozatai. Ha már-már megmérgezi a mindennapokat, és maga alá temetik a szülőt, aki úgy érzi, nem tudja már élvezni az anyaságot, apaságot, érdemes segítséget kérni.
De létezik egy egészséges, normális szint, amit talán nem is ambivalenciának, hanem sokszínűségnek nevezhetnénk, mert ezek igenis megférnek egymás mellett. Ha megjelenik a félelem, harag, szomorúság, ne zúdítsa a gyerekre, de önmagának hagyja, hogy átélje, méghozzá ítélkezés nélkül, és próbálja megérteni, miről is szólhatnak. És tudjon róla, hogy természetes, amit átél.
A gyerek számára éppen az teremti meg a biztonságot, ha a szülő ismeri önmagát, nem fél látni azt, aki valójában, de vállalja a felelősséget az érzelmek kezeléséért. Azaz, attól még, hogy adott esetben nagyon haragszunk a gyerekre, vagy feszültek vagyunk, ne a gyerektől várjuk, hogy feloldja ezeket az érzelmeket.
De miért is érezne valaki olyan sok rosszat? Ezer oka lehet. Amellett, hogy a gyerek szép, okos, tartalmat és örömet visz az életbe, elvesz egy csomó időt, energiát, korlátozza a szülő szabadságát. Erre van, aki azt mondja: „Aki ezt teherként éli meg, ne vállaljon gyereket!”, és éppen ez a megközelítés, ami a gondot okozza, és arra készteti a szülőt, hogy hazudjon önmagának.
Csapdában találja magát, mert egyfelől szereti a gyereket, mindennél fontosabb számára, és bátortalanul, de szeretné magát jó szülőnek mondani, és mégis ott vannak ezek a zavaró érzések, amik nem illenek a képbe, hogy azért milyen jó volt régen, hogy lehetett hétvégén éjszakába nyúlóan olvasni, és nem kellett arra gondolni, másnap kora reggel felkelt a gyerek. Erre rögtön jön az intő hang, hogy egy jó szülő nem mereng ilyeneken, hanem megállás nélkül örül, hogy gyermeke van.
Éppen az a lényeg, hogy egyszerre történik a kettő, és ez csak látszólag ellentmondásos: állandóan örül, ugyanakkor állandóan átéli, hogy gyermeket nevelni nehéz, és lemondásokkal jár.
A másik jellemző ok az, hogyha az ember úgy érzi, semmi sem úgy alakul, ahogy elképzelte. A szülőségben komoly feladat elengedni, elgyászolni azokat a várakozásokat, fantáziákat, amik a családi életre vonatkoztak még a gyermek születése előtt. A legtöbb embernek van arról elképzelése (nem baj: legyen is!) mit fog máshogy, jobban csinálni, mint az ő szülei. Esetleg megjelennek életképek, milyen lesz az, mikor a család derűsen sétál a parkban, hogyan fog elaludni az ölében békésen szuszogva a baba. Ezek részben meg is valósulhatnak, de biztos, hogy nem minden úgy fog kinézni, ahogy a szülő vágyaiban.
Hiszen, amikor elképzeli ezeket az élethelyzeteket, még nem ismeri a csemetét. Lehet, hogy abban a valós, hús-vér gyerekben egész más dolgoknak lehet örülni, és nem jellemző rá, amit vártunk tőle. Azaz a szülőség egyfajta gyász is: a vágyfantáziák elengedése. A fantáziára szükség van: ez motiválja az embert. Ahogy azt is elképzeli az ember, milyen lesz, ha párkapcsolata lesz, ha a vágyott szakmáját űzheti, úgy azt is, milyen lesz anyának, apának lenni. Ezek a képek adják a motivációt, hogy kedvünk legyen elindulni abba az irányba, hiszen látjuk magunkat egy helyzetben, amiben jó nekünk. Szükség van erre, de szükség van arra is, hogy a vágyak helyett a valóságot szeressük meg.
Nagy különbség átélni egy érzelmet, és rázúdítani a másikra. Tartsuk észben: azzal nem ártunk a gyereknek, ha valamit érzünk, mert akkor eldönthetjük, mit kezdünk ezzel az érzelemmel. Helyzete válogatja, mennyit érdemes megmutatni belőle, és hogyan tálaljuk – őszintén, de a gyerek számára értelmezhetően, feldolgozhatóan.
Cziglán Karolina
pszichológus
