Nem arról van szó, hogy a gyerek rossz, ártani akar, vagy nem érdekli, mire akarnánk megtanítani. Pszichológus szakértőnk már csak tudja.
Sokan számolnak be arról, hogy nem így képzelték. Úgy gondolták, ha gyerekük lesz, az otthonuk a jókedv és nyugalom szigete lesz, ehelyett azonban állandó a feszültség és minden órában van kiabálás. Hogy miért? Mert másfél óra bénázás elindulni valahova, oha otthon lehetett volna enni, pisilni (a szülő erre fel is hívta a figyelmet), a gyerek persze öt perccel az indulás után érzi mindkettő azonnali szükségét, éppen a liftben olyan fáradt mindig, hogy muszáj leülni a mocskos földre, hiába kéri, könyörög a szülő, ne tegye, majd kiabál, fenyegetőzik, felrángatja.
Természetesen akkor a legizgalmasabb a játék, mikor eljött a fekvésidő, akkor folytatni kell, ha pedig a szülő kiszedi a gyerek kezéből, azonnal talál újat, ami most, ebben a pillanatban a legérdekesebb. És valós kétségbeesésnek tűnik a sírás-rívás, ha a szülő bekeményít, és megérteti a csemetével, hogy itt már tényleg nincs más választás, minthogy irány az ágy.Az anya és az apa pedig nem érti, miért van erre szükség. Miért lehetetlen, hogy a gyerek legalábbis a harmadik nyomatékos kérést meghallja, és mégse üljön le a földre, és ne kelljen felrángatni, miért lehetetlen, hogy amikor indulni vagy lefeküdni kellene, ne kezdjen csak azért is másba, és amikor elhangzik, hogy most lehet enni, akkor üljön le, és egyen, akkor is, ha csak kicsit éhes.
A szülő oldaláról úgy fest a kép, hogy ha így lenne, minden sokkal nyugodtabb és szebb volna. Nem lenne szükség erre az állandó küszködésre, harcra, a szülők nem volnának ennyire ingerültek, és a gyerek is jól járna vele, ha kapna két jókedvű, aranyos szülőt a mostani idegbetegek helyett. És persze azzal is jól járna, ha az idő nem a készülődésre, hanem magára a programra menne, és ha időben lefeküdne és kialudná magát. Érthetetlen, hogy az egyébként okos gyerekkel hogy' nem lehet ezt megértetni!
Nem azért nem lehet, mert mégsem olyan okos, de nem is azért, mintha rosszat akarna, vagy a szülőn élné ki indulatait. Az ő célja ilyenkor tényleg nem az, hogy feszültséget keltsen. Egyszerűen teljesen másik világban él, mint a felnőtt, és nehéz ebben eligazodni, ha felnőtt térkép alapján szeretnénk tájékozódni.
Kezdjük azzal, ami a helyzetek jelentős részét megmagyarázza: sokkal könnyebben elterelődik a figyelmük, és nem tudnak nemet parancsolni hirtelen jött ötleteiknek, vágyaiknak. Amikor vinnénk lefektetni a gyereket, és ő ráveti magát egy játékra, hogy ő márpedig most azonnal, mindenképp azzal akar játszani, akkor tényleg úgy érzi, ez lenne neki a legjobb.
Még nincs meg az a képesség, hogy részletes mérleget készítsen, mivel jár jól és rosszul, mivel mit nyer és veszít. Van egy vágy, ez betölti a teljes látómezőt, esetleg még megjelenik a gondolataiban az alvás, mint unalmas alternatíva, ami csak felértékeli az összes olyan dolgot, ami érdekesebb (tehát mindent). De nem kerül a mérlegre sok minden, amit a szülő odatenne. Mint például az, hogy aludni sem olyan rossz – számára kevésbé érdekes, tehát nem vonzó. Sem az, hogyha elindul az ágy felé, akkor a szülők elégedettek, így kedvesebbek lesznek, és kellemesebb lesz a légkör.
Egy óvodáskorú kisgyerek ugyan ráérez, hogy adott pillanatban milyen hatást válthat ki, de nem jelenik meg teljes összetettségében az összefüggésrendszer, hogy ő hogyan tudja befolyásolni a mindennapok hangulatát, és a szülők hangulata hogyan hathat vissza az övére. Nem beszélve az idői dimenzióról: anya és apa érvei közt szerepel, milyen lesz másnap felkelni. Ennyire nem lát előre egy kisgyerek. Érti persze a mondatot, hogy „holnap reggel álmos leszel, az nem lesz neked jó”, de nem tudja úgy átérezni, hogy ez motiválóan is hasson rá. Ezt bárki megértheti, aki halogatott már feladatot: tudjuk, hogy nem éri meg, mert később sokkal rosszabb lesz nekünk, mégis megtesszük. Miért látna jobban előre egy kisgyerek?
Még sokféle szempont van, amiről lehetne beszélni, például, mikor egy gyerek „csak azért” csinál valamit, hogy rá figyeljenek. Ezt akkor úgy éli meg (és talán helyesen is látja), hogy arra a figyelemre márpedig szüksége van. Kell a szülőtől a visszatükrözés, hogy az anya, apa reakciójában lássa magát, hogy létezik, hogy fontos, hogy érzékelik őt, és még az ingerült reakció is jobb, mint a semmilyen, ami olyan érzés, mintha láthatatlanná vált volna, mintha ő már nem is számítana.
Mindezek átgondolása persze nem kínál receptet arra, hogyan ne legyen a szülő ideges, hogyan kezelje a helyzeteket. Arra nincs is recept, hogyan érjük el, hogy a gyerek ne legyen gyerek, viselkedjen, érezzen és gondolkodjon úgy, mint egy felnőtt. Ez lehetetlen! Miközben örülhetünk neki, hogy hétről hétre érettebb, és bizonyos dolgokat tényleg egyre jobban megért, és már kevésbé kell küszködni vele, hol derűsen, hol fásultan, hol mérgesen át kell vészelni a nehezebb részeket.
Ha a pillanat hevében nem is nyújt azonnali segítséget, de ahhoz, hogy este könnyebben lecsillapodjunk, mégis hasznos, ha értjük, nem arról van szó, hogy a gyerek rossz, ártani akar, vagy nem érdekli, mire akarnánk megtanítani. Egyszerűen gyerek, ebből fakadóan természetesen éretlen. Majd megérik, de ahhoz idő kell.
Cziglán Karolina
pszichológus
