A lelki megterhelés mellett a lombikprogramban azzal az érzéssel is szembesülni kell, hogy kihasználják az embert.
Amikor egy párnak nem jön össze a gyerekáldás, akkor az embernek még attól is összeszorul a torka, ha a történetüket olvassa. Amikor pedig át is kell élje, akkor nem csak a lelki teherrel, hanem a kiszolgáltatottság érzésével és a súlyos anyagi megterheléssel is szembesülnie kell.
Persze, ha valaki nagyon akar valamit, akkor vállalja annak következményeit is, és az odáig vezető rögös utat. A kérdés csupán az, hogy valóban ennyire rögösnek és drágának kell lennie annak az útnak? Vagy a rendszer nem tökéletes, esetleg a bekerülők jutnak a tűréshatáruk végére, mire a lombikprogram lehetősége felcsillan?
Lelki oldal
Ez az a rész, amiről igazából senki sem tehet. Hiába az összes orvos minden együttérzése, az embernek magának kell megbirkóznia a gondolattal, hogy nem képes valamire, amire a többség igen. Ez talán a férfiak esetében valamivel könnyebb, de a nőknek hatalmas trauma.
Ha ezen sikerül is túllendülni, akkor is ott van még a termékenységi klinikák várója. Az ember felszívja magát, és úgy dönt, mostantól csak a célra koncentrál, és nem fog elkeseredni. Azután belép egy ilyen váróba, és azt látja, hogy párok aggódó arccal, sokszor kisírt szemekkel kuporognak a székeken, és várják a dokik ítéletét: van-e még remény.
Szóval, ha ne adj' isten valaki oda keveredik, hogy kénytelen ilyen módon biztosítani a trónöröklést, akkor készüljön fel egy rakás vicces videóval, gyönyörű mesekönyvvel és hasonlóan szívmelengető dolgokkal, különben folyamatosan a depresszió pengeélén fog egyensúlyozni.
Ebben a helyzetben nincs senki, akire támaszkodni lehetne. A barátok és a család rengeteg dologban tudnak segíteni, de ebben, vagyis a lelki részében nem. Ezt csak a partner érti meg, csak ő érzi át, és hát valljuk be, ebben az esetben a vak vezet világtalant esete áll fenn: a férfinek kellene vigasztalnia a nőt úgy, hogy sokszor még ő is nehezen birkózik meg a feladattal.
Azért van jó hír is. Azok a párok, akik már végigmentek ezen az úton, egybehangzóan állítják, ha sikerül együtt legyűrni a démonokat, a kapcsolat megerősödve kerül ki a csatákból, és érdekes módon ez nem attól függ, végül lett-e baba a családban, vagy sem.
A pénz és a gyanakvás
Ha az ember túlteszi magát a „kezdeti” elkeseredésen, akkor kezdhet aggódni az anyagiakon. Egy lombikprogram akár milliós nagyságrendet is elérhet, annak ellenére, hogy a dolog elméletileg OEP finanszírozott. Ugyanis a folyamat vizsgálatokkal kezdődik, még akkor is, ha az ember papírral áll elő, hogy javasolják számára a lombikot. Ha a nővel van a gond, akkor némileg bonyolultabb a dolog, férfiak esetében csak az anyag minősége, vagy mennyisége lehet a problémás. Ha pedig ez a helyzet, akkor azt ellenőrizni szokták.
Az előirányzott spermaszám, mely alatt a lombikot javasolják 5 millió, de igazság szerint 15 millió alatt a természetes megtermékenyülés valószínűsége egy éven belül 5 százalék alatt van, vagyis nem nagyon érdemes reménykedni. Ám a két érték között lehet próbálkozni az inszeminációval. A folyamat alatt a leadott anyagot a dokik megtisztítják, felturbózzák, és úgy juttatják a célzóna közelébe.
Vagyis a természetes folyamatra kicsit rásegítve dolgoznak. A javítás pedig vitaminokkal és olyan anyagokkal történik, amitől mozgékonyabbak, energikusabbak lesznek a kis fickók. De többen ettől sem lesznek, vagyis az inszemináció sikere is kétséges. Ugyanakkor ez elhúzódó folyamat, hiszen lombik előtt 6 próbálkozást is meg kell ejteni. Az ember meg inkább belemegy, és megcsináltatja, hátha így kevesebb hormoninjekcióval is megúszhatják a babát.
Természetesen az inszemináció nincs ingyen, és ez az a pont, amikor az emberben felmerül a manipuláció lehetősége. Hiszen a spermaszám valahogy mindig a határon mozog, és indokolt az inszem, attól függetlenül, hogy előzőleg a kis fickók csoportja messze nem érte el a 15 milliós határt.
De ha ezen túl is teszi magát az ember, akkor is számolnia kell azzal, hogy a gyógyszerek támogatása nem 100 százalékos, és a vizsgálatokat is meg fogja csináltatni magánintézményben, ha egy egyszerű EKG miatt nem akar 3 hónapot várni (ami ugye tovább csúsztatja a dolgot, még több feszültség, még több várakozással).
Kivizsgálás és mellélövés
Amikor minden megvan, az inszeminációk sikertelenségén is túltette megát az ember, és eljut addig, hogy végre beültetik a megtermékenyített petesejtet, akkor jön a rettegés. Nem egy történetből kiderül ugyanis, hogy a remények néhány hét alatt szertefoszlanak, mivel a sejtcsomó kilökődik. A vicc az, hogy sok esetben ez elkerülhető lenne, ha a hiszteroszkópia, vagyis a méhtükrözés (a vizsgálat során a méh helyzetét, az abban lévő összenövéseket és a petevezetőknél lévő áramlást vizsgálják) előbb megtörténne, mint a harmadik sikertelen lombik (bár az állam 5-öt finanszíroz, tehát miért is kellene annyira odafigyelni?).
Persze tisztelet a kivételnek, nem mindenhol ez a rendszer, de vajon miért nem kötelező minden olyan vizsgálat még a beültetés előtt, amivel kideríthető, ha valami gond van?
Ehelyett marad a rettegés, és a gyomorgörcs, amikor az ember azt látja, hogy a fiatal nő a harmadik beültetés után magasra szegett fejjel megy ki a váróból, beül az autójába, majd ott keserves zokogásban tör ki.
Valahogy az az érzésem, hogy a mesterséges megtermékenyítés folyamatának lelki oldala nem kap elég hangsúlyt, pláne támogatást. Mintha nem lenne olyan nagy gond, ha a leendő kismama, és persze az apuka is olyan (esetleg maradandó) lelki sebeket szenved, amikkel meg kell tanulnia együtt élni.
