Állítsd be Google keresőjét, hogy a találatok között biztos ott legyen a Dívány!
Az anyaszerep megváltozott testkép és párkapcsolat, szeretettel együttjáró szorongás, felelősség, a karrier elvesztése is - ezt nagyon lehet utálni.
Még óvodás sincs a gyerekem, de bevallom, előfordult már, hogy megbántam az anyaságot. Kétszer bántam meg, mindkettő hajnali három körül történt, sok nap kialvatlanságot követően, kezemben a fogzó, nyűgös, visító gyerekkel. Ha akkor megkérdezik, kérem-e vissza a régi életemet, gondolkodás nélkül kértem volna.
Mindkét megbánás körülbelül negyed óráig tartott, és reggel már egyáltalán nem értettem, mégis mi ütött belém az éjszaka. Ezek persze apróságok, hiszen a gyerek, majd a felnőtt gyerek élete során biztosan lesz még néhány (vagy rengeteg) nehéz pillanat, kamaszként leordítja a fejemet, elveri a pénzemet drogra meg okostelefonra, aztán a végén idősek otthonába dug, ki tudja.
Viccet félretéve, egy nemrég napvilágot látott felmérés szerint az anyák meglepően nagy része megbánja az anyaságot az élete egy pontján. És itt nem a hajnali hármas pillanatnyi elbizonytalanodásról van szó, hanem valódi, komoly kétségekről és megkérdőjelezésekről.
Egy izraeli szociológus majdnem harminc nővel készített mélyinterjút, akik hajlandóak voltak a nehéz és tabunak számító érzésekről nyíltan beszélni. Persze, csak név nélkül. A résztvevők közül öten már nagymamák voltak, és voltak köztük vallásosak és ateisták, egyetemet végzettek és kétkezi munkások, dolgozó anyák és háztartásbelik egyaránt. A gyermekeik száma egy és négy között volt, a résztvevők gyermekei közül pedig egyéves volt a legfiatalabb és negyvennyolc éves a legidősebb.
Az ellentmondásosság normális
Az anyasággal kapcsolatos ambivalencia a szakértők szerint teljesen normális. A témával foglalkozó pszichológusok nagyjából egyetértenek abban, hogy az anyaságnak része a szeretet és a gyűlölet, az öröm és a szomorúság, a lelkesedés és a gyász (mármint a régi életünk elvesztés emiatt érzett gyász) is.
Vagyis nagy átlagban elmondható, hogy sem a babaruha-katalógusok cukin mosolygó kismamái, sem a gyermekvállalást mazochizmusként lefestő vélemények nem mutatják a teljes realitást. A valóság ugyanis mindkettő. A legtöbb anya bizonyos rendszerességgel fantáziál arról, hogy milyen jó lenne csodával határos módon visszatérni átmenetileg vagy örökre a gyermekmentes élethez, és ez teljesen normális, része az anyaság ambivalens érzésvilágának.
Az anyák túlnyomó többsége ugyanakkor mégsem tenné meg ezt a valóságban, csupán a fantázia szintjén szeret eljátszani vele. A tanulmány résztvevői nem ezek közé tartoztak: a kutató kifejezetten olyan anyákat keresett, akik a "ha visszamehetnél az időben, vállalnál-e gyerekeket?" kérdésre határozott nem-mel válaszoltak.
Az anyaságot bánom, nem a gyerekeimet
A mélyinterjúk során a tanulmány résztvevői hasonló válaszokat adtak. Szinte mindannyian tökéletesen biztosan állították, hogy ha visszamehetnének az időben, nem vállalnának gyerekeket, mert maga az anyaság, az anyaszerep távol áll tőlük, nem erre számítottak, nem érzik jól magukat benne, és nem akarnának anyák lenni. Ugyanakkor hozzáteszik, hogy a gyerekeiket nem bánták meg, mert a gyerekek (köztük a felnőtt gyerekek és a kicsik is) nagyon szerethetőek, jó fejek vagy értékes emberek.
"Nézd, én tudom, hogy ez bonyolult" - nyilatkozza az egyik anya. - "Mert igen, bánom, hogy anya lettem, de a gyerekeimet, az ő személyiségüket, akikké ők váltak, azt nem bánom. Szeretem őket, mint embereket. Bár egy idiótához mentem hozzá, még azt sem igazán bánom, mert ha máshoz mentem volna, akkor most másik gyerekeim lennének, én meg ezeket szeretem. Ugyanakkor bánom, hogy gyerekeket vállaltam és hogy anya lettem. Tudom, hogy ez ellentmondásos és nehezen megmagyarázható. Mert azt nem akarnám, hogy ők ne létezzenek, csak éppen én nem akarok anya lenni."
A kutatás egyik fő tanulsága pontosan ebben az ellentmondásban rejlik: hogy az anyasággal kibékülni nem akaró, azt nem élvező nők attól még ugyanúgy szerethetik a gyerekeiket, a két dolog megfér egymás mellett. Mi több, a fordítottját is el tudjuk képzelni: lehet, hogy valakinek nagyon bejön az anyaszerep, de egyik-másik gyerekét mégsem igazán kedveli.
Az anyaszerep nem csak a gyereket jelenti, sőt!
Mégis hajlamosak vagyunk ezt a két dolgot összemosni: ha egy barátnőnk azt mondaná, hogy megbánta az anyaságot, biztosan arra gondolnánk, hogy nem szereti a gyerekét, nem igaz? Holott az anyaszerep nem kizárólag a gyereket jelenti - lehet, hogy az illető a megváltozott testképét, a felelősséget, a szeretettel együttjáró szorongást, a karrierjének elvesztését, a párkapcsolatamegváltozását, a kötöttségeket vagy éppen az éjszakázást nem szereti. A gyereket meg igen. Ráadásul az anyaszerep kulturális kontextusban is értelmezendő, vagyis az egyes országokban, kultúrákban mást és mást várnak el egy anyától - lehet, hogy a megbánás részben az adott ország anyaszerepének szól.
A tanulmány szerzője is kiemeli ezt a különbséget. Szerinte az anyasággal kulturálisan elfogadott, kötelező érzelmek járnak együtt, azaz meg van írva, anyakánt mit szabad érezni és mit nem. A megbánás nem tartozik éppenséggel a széles körben elfogadott érzések közé, mi több, az anyaszerepet megbánó anyákat hajlamosak vagyunk egyúttal közönyösnek, undoknak, elhanyagolónak és/vagy agresszívnek gondolni és titulálni. A tanulmányban szereplő nők egyike sem ilyen volt: szerették a gyerekeiket és rendesen gondoskodtak róluk, csak éppen ha tudták volna előre, milyen anyának lenni, akkor nem ezt választották volna. Nehéz látni a különbséget? Nem véletlen, hiszen kényes és egyben ellentmondásos kérdésről van szó. A legjobb bele sem gondolni az ilyesmibe, hiszen a végén még kiderül, hogy a mi anyánk is megbánta.
Önök hogy vannak ezzel? Volt olyan, hogy megbánták? Csak pillanatokra? Ha vissza lehetne csinálni, visszacsinálnák? Vagy nehéz az anyaság, de akkor is bőven megéri?
