Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
Avagy hogyan billent ki egy nagypofájú, bazmegoló középiskolás osztályt egy másfél órás előadás.
Az Újvilág című színházi előadás a Jurányiban a közelmúltban sajnálatosan feloszlott Szputnyik Hajózási Társaság Mentőcsónak Egységének produkciója, akik kizárólag olyan színházi nevelési előadásokat hoznak létre, amik kifejezetten társadalmi problémákat vizsgálnak. Írtunk már róluk többször is, legutóbb pont a Szociopoly kapcsán, ami a mélyszegénységgel foglalkozott, most pedig azért, mert a rasszizmus került terítékre.
Az előadás apropója is pont az volt, hogy a mai fiatalok körében egyre gyakoribb az előítéletes gondolkodás, a negatív diszkrimináció, a kirekesztő beszédmód, a rejtett rasszizmus. A történet szerint Kata (Sztarenki Dóra), a 16 éves lány szülei válása miatt anyjával beköltözik egy panelba, ahol lassan összebarátkozik amúgy nagyon kedves szélsőjobbos fiatalokkal (Kovács Lehel, Porogi Ádám).
A barátság olyan jól sikerül, hogy szerelem is lesz belőle, meg zsidózás, cigányozás is, amíg nem jön a nem túl kiszámíthatatlan slusszpoén, amit most nem lövünk le.
Középiskolásoknak színházat csinálni nem lehet túl nagy öröm, a mostani célközönség társalgása is kimerült indokolatlan bazdmegekben, meg a mi a faszt is nézünk meg-ekben, aztán azért mégis az arcukra fagyott a cinikus vigyor, mikor már rögtön az első percben úgy szólalt meg Sztarenki Dóra, ahogyan csak a kamaszok tudnak.
Mert az előadást elsősorban a szöveg működteti (író, rendező: Pass Andrea), ami egyáltalán nem erőltetett, viszont könnyed és mai, és még pont normális mennyiségben van telekáromkodva ahhoz, hogy ne csak a csúnya beszédről, hanem annál sokkal többről szóljon az egész.
Érdekes módon az előadás mindkét irányban működik, mert felnőttként is jó látni, hova vihet a túlzásba vitt szabadelvű nevelés, vagy éppen azt, hogy miért jobb őszintének lenni a gyerekkel, mintha apa eltitkolja, hogy már két éve szeretője van.
Az arcokat elnézve a nézőtéren hamar kiderül, hogy nemcsak a gyerekeknek jó találkozniuk olyan problémákkal, amik (ha nem is bevallottan, de) nagyon is foglalkoztatják őket, még akkor is ha történetesen kiegyensúlyozott(nak tűnő) családban élnek, de a felnőtteknek is adhat támpontot olyan helyzetben, amikor annyira el vannak foglalva a saját nyomorukkal, hogy hajlamosak elfelejteni, hogy van(nak) gyerekük(eik) is.
Sajnos (bár ez valószínűleg aligha lehetséges) az Újvilág nem adja senkinek a bölcsek kövét, viszont nagyon érzékenyen hívja fel a problémára a figyelmet, ami sokban köszönhető a színészeknek is. A szülőket Szamosi Zsófia és Hajduk Károly alakítja, előbbi tökéletesen hozza a gyenge, akaratát érvényesíteni képtelen, sorsába beletörődött, megcsalt nőt, utóbbi pedig brilliroz a bűntudattól és tehetetlenségtől vergődő férj szerepében, aki, ha jobban próbálna se tudna újra közel kerülni csalódott lányához.
Nagy előnye a darabnak, hogy semmi se fehér vagy fekete benne, tehát a néző ugyanolyan könnyen azonosulhat a neonáci eszméket valló, amúgy rettentően segítőkész és kedves fiúkkal, mint a gyerekéért folyamatosan aggódó családtagokkal, vagy a főszereplő lány belső gyötrelmeivel.
És bár az előadás megadja a lehetőséget az újrakezdésre, azért mindannyian érezzük, hogy ez a dolog nem ilyen egyszerű, és valójában nagyon, nagyon kicsi dolgokon csúszhat el akár egy egész élet.
Nem hiszem, hogy megszűnne a gyűlölet azzal, ha mindeki megnézné a Szputnyik Mentőcsónak Egységének az előadását, de az biztos, hogy ha mást nem is ad a darab, arra a másfél órára, amíg tart, az ember kénytelen szembenézni saját gondolataival a témáról, így gimnáziumi osztályoknak azért mégis kvázi kötelezővé tenném.
