A későn érő negyvenes a kezébe helyezett, békésen szuszogó kis csomag kézhezvételével válik valódi férfivá... Félelem és rettegés az üvegfalú váróban.
A későn érő negyvenes férfiember a szülőszoba melletti váróhelyiségben izgulja végig nője császármetszését. Üvegezett fal engedélyez leselkedést „odaátra”, ahol deréktól lefelé leszedálva fekszik a kedves, körülötte számtalan zöld maszkos. Fényes, ezüstös szerszámaik felületén visszaverődik a műtő lámpájának, „szemeinek” erős fénye. Borzongató, hidegrázó látvány ez a steril közeg, de mégis magába szippantja a férfiembert, nincs menekvés: az üvegfalra tapad a tekintet.
Zaj nem szüremlik át, marad a hangtalan, félelmetes némaság. Csend, átkozott csend honol a váróhelyiség magányában.
Hirtelen borzasztóan tehetetlennek érzi magát az ember. Az idegeivel játszik a lassan cammogó idő, leülhet és járkálhat fel és alá, távozását is fontolóra veszi, ki az utcára, ki a friss levegőre, de nem teszi, hiszen a szerettei életét idegenek kezére bízta.
De kik lehetnek ők? Az orvos, a szülésznő, de akár a műtősfiú? Életemben most látom őket először. Értik vajon a dolgukat? Össze van hangolva a munkájuk? És ha csak az egyikük bal lábbal kelt fel a reggel? Vagy siet valahová?
Ez hányadik szülésük a mai nap? És ha megunják, és hirtelenjében kávézni támad kedvük?
Elképesztő, rémisztő gondolatok keringhetnek a férfiemberek fejében a várószobában járkálva. A szülőszoba tőszomszédsága remek hely a fennhéjazó férfiembernek kicsit magába nézni, belső utazásra invitálni magát, átértékelve az eddigi életet, és bizony rádöbben: hozzá hasonló hús-vér emberek, férfiak és nők életről-haláról döntenek.
Ezeknek az embereknek a kezében van a sorsom, a családom jövője, egy jó, de akár egy rossz mozdulat és vége szakadhat mindennek.
Tisztelettel adózva az arctalan és névtelen, zöld ruhába bújtatott hősök előtt, akik teszik a dolgukat, fittyet hányva a férfiember hirtelen fellépő félelmére. Ők megszokták, talán már unják is az üvegfalra tapadt, a pánikról, aggódásról árulkodó tekinteteket.
A szülés kényszerű indításakor hamarjában apróra töpörödik össze a férfiember, a hangja is elhalkul, és már csak a szíve dobogását hallja dobhártyája lüktetésén keresztül. Kiesett a kezéből az irányítás, tehetetlen, a műtőbe nincs bejárása, békét köt Istenével.
Euforikus állapotba kerül, amiben a félelem és aggódás kergetőzik az izgalmával és a boldogsággal.
Férfitípustól függ, mi kerekedik felül, ami bizony a továbbiakban megpecsételi a hosszas várakozást a várószobában.
Abban a steril, hűvös várószoba magányban, ahol a fehér tisztaság, a jód szaga lengi körbe a helyiséget, önkéntelenül is félelmet keltve az aggodalmaskodóban, sehol egy elfekvő női újság, televízió képernyőjének villódzása a férfiember idegeinek megnyugtatására.
Minden tudásunk, a tanfolyamon tanultak és az interneten fellelt összes topik és hozzászólás tartalma a szülés körül semmivé válik, eltűnik, hiába is kutatunk a múltban, semmire sem emlékezünk. Normális szülésre készültünk, ezt verték a fejünkbe, hosszú hónapok során, császármetszésről nem esett szó, eszünkbe sem jutott, az első gyerek jövetelét vártuk, az asszony is jól tartja magát, fiatalka, ki gondolt itt császármetszésre?
Talán a szülésre felkészítő tanfolyamon a mellettünk helyet foglaló, második gyermeküket váró kismamák rebesgettek halkan, csak úgy maguknak a bajszuk alatt, a császármetszés metódusáról, de akkor oda sem figyeltünk rájuk, hiszen természetes szülés pártiak voltunk valahányan, de jól jönne most egykori szomszédjaink tapasztalata a császármetszésről.
A férfiember Garfield módjára rátapadhat az üvegfalra, végigkísérve minden mozdulatot, együtt lélegezve félájult, felvágott hasú asszonyával, tövig rágva a körmeit, idegesítve a nővérkéket kérdésdömpingjével, esetleg veszi a kalapját, és inkább távozik, csak el innen, ki az utcára, friss levegőre, ki ebből a véres mészárszékből.
Hová siet APUKA? - hallja a férfiember a háta mögött, behúzva a nyakát, kezét a kilincsen pihentetve, éppen már menni készülne, kiszellőztetve megfáradt idegeit.
De épp jókor, mert a nővérkék, akik nem is nővérkék, hanem angyalok, a szülés alatt, végig fél szemüket a vajúdó kismamán, másik szemüket titkon, de bölcsen az önmagával és a világgal szemben álló, hadakozó, eszét vesztett, leendő apukákon tartják.
Majd rutinos fejmozdulattal biccentenek, megnyugodhat a szülés miatt aggódó férfiember, végre odanézhet, éppen most emelik ki a babát.
A további eljárás a baba körül már csak ködfoszlányként jelenik meg a férfiember emlékezetében, hiszen amióta elhangzott az APUKA jelző, amit életében először neki címeznek, ami őt illeti, hiszen immáron hús - vér apa lett, elfeledve az elmúlt órák összes aggodalmát és félelmét, ami vagy felesleges volt vagy sem, de kit érdekel, már értelmét vesztette.
És az apuka több centivel a föld felett jár, jólesően lebeg.
De az aggodalom elűzhetetlen részese a steril szülőszobának, képtelenség tudomásul sem venni, most a frissen felvágott nő körül ólálkodik a veszély. Aki kábultan a fájdalomtól piheg, még nem veheti kézbe gyermekét, hasán lüktető sebével fekszik, beszédre, szófoszlányra még nem telik, csak a könnyes tekintetével van ereje megsimogatni, cirógatnia gyermekét, akit pólyába bugyolálva, üdén kimosakodva dédelget az apává lett férfiember. Övé lett a szoktatás ideje, övé lett a babával tölthető első óra.
És a későn érő negyvenes férfiember, egy szemvillantás alatt, pontosabban a kezébe helyezett, békésen szuszogó kis „csomag” kézhezvételével válik valódi férfivá.
