A „rád bízom a döntést, nem akarlak befolyásolni” kezdetű mondatok nem segítenek az elhatározásában. Az apák is félnek a szüléstől.
A gyermekvárás hosszasra nyúló periódusában bőszen gondolkodnak a leendő szülők: mármost mitévők legyenek a szülőszobában, ha eljön a várva várt pillanat? Együttesen, kéz a kézben segítsék egymást, értsd: a férfi a várandós nő feje körül téblábol az ájulásával küszködve, biztatva a vajúdó asszonyát, vagy inkább a várószoba biztonságában vészeli át a nehéz órákat, laposakat pislantva „odaátra” az üvegfalon túlra, siettetve az idő múlását?
A merész, és az ájulást hírből sem halló férfiak lelkesen vetik bele magukat a szülést megelőző trenírozásba, kívülről fújják az „eljárást”, és magukban már többször is előre megfenték a köldökzsinór elvágására hivatott ollót. Van, aki egyszerűen csak megelégszik az” ott leszek, tartom a fejét, és törölgetem az asszony izzadó homlokát” statiszta szerepével, mások aktív részesévé kívánnak válni a szülésnek is.
Na, de mi újság a már a vér látványától is maguk alá fosó kispapákkal, akik húznák-halasztanák, még ki is tolnák a szülés időpontját, és inkább hinni akarnak a gólya jövetelében, mint a steril szülőszoba fém és acél krómozott biztonságában?
Azokról a férfiakról is essen szó - jöhet a dühödt felhördülés és az ökölrázás, de hiába is, ők is közöttünk járnak, közöttünk élnek -, akik a kisbabájukat a nemzését követően legszívesebben már csak a pólyába bugyolálva, kimosdatva, békésen hortyogva látnák viszont, tudomást sem véve a közte lévő várandósságról, és az azzal járó összes maceráról, na és a magáról a legfőbb mumusról: a szülésről.
- Ez nem az én dolgom! - magyarázza ez a típusú férfiember a bizonyítványát, kibújva a felelősségvállalás alól.
Természetesen ez az eljárás képtelenség és aljas a társunkkal szemben, de mégis azért fejben, és szigorúan csak fejben eltűnődhet a férfiember az említett metódus gyakorlati hasznosságáról, persze csak halkan, magában. Aztán vagy lelkiismeret-furdalása támad, miszerint ekkora kretén azért mégsem lehetek, vagy lelkesedést mímelve, karácsonyi pofával megy a kispapákat okító kurzusra.
Na, de visszatérve a maguk alá fosó kispapákra, ők azok - mi vagyunk - azok a férfiak, akik a szülést talán önző módon, de mégiscsak a nők legbensőbb magánügyének gondolják, rettegve a szeretett nő testtájaiból kiáramló és kifolyó testnedvek, hangos sikolyok, vér és az izzadás forgatagától. Segítenénk, ott lennénk, kivennénk a részünket a közös munkából, de nem tudjuk. Valamilyen belső erő: félelem, émelygés, iszony, prekoncepciók visszatartanak bennünket a szülőszobában elvárt szerep gyakorlásától.
Gyávák vagyunk, vagy csak hímsoviniszta kényelmességünk int arra, hogy szembe menjünk a haladó trenddel, miszerint: a férfiembernek márpedig a szülőszobában a helye az anyuka mellett, egyik kezében a videókamerával, másik kezével ádázul csattintgatva az ollót.
A szülést megelőző oktatásban aktívan részt vállalunk, asszonyunk kérése nélkül eljárunk a kórház által szervezett programokra - hiszen ez a késztetés magunkból kell, hogy fakadjon -, és kellő odaadással rendezzük be a kisbabánk szobáját. Lelkesedésünk napról napra növekszik, terveket szövünk a kisbabánk élete köré, leendő nevét már századjára, ezredjére elismételtük magunkban, világgá kürtöltük.
A kórházi tartózkodáshoz nélkülözhetetlen holmikat összepakoltuk, a táska menetkészre élesítve, kint figyel az előszobában, napjában többször is ellenőrizzük, átpakoljuk, újabb és újabb felesleges holmival dagasztjuk. Izgatottá leszünk, jobban várjuk a hívó jelet, mint a bennünket nyugtatgató terhes nő, akivel megbeszéltük, leszögeztük, hogy a küszöbön kívül maradunk, bármi történjék is. Miközben magunkban vívódunk, miszerint mégiscsak a szülőszobában lenne a helyünk a szerettünk mellet, aki történetesen a magunk gyümölcsét kívánja a világra hozni.
Főhet a fejünk mi a helyes eljárás: puhány férfinak lenni, izzadva, remegve a váróhelység magányába várva a szülés kimenetelét, vagy erőt veszünk magunkon, férfi módjára viselkedünk, bemerészkedünk az oroszlán barlangjába, és ott összehányjuk a steril helységeket?
Dilemmázunk magunkban még a taxiban is, asszonyunkat nem terheljük a zavarodottságunkkal, nem segít, ránk bízza a döntésünk súlyát. Könnyű olyan nővel lenni, aki elmondja, tudtunkra adja már a terhessége legelején:
- Nézd! Ragaszkodom hozzá, hogy velem legyél szülés közben!
Vagy:
- Nézd! Nem akarom, hogy ott balfaszoskodjál körülöttem, majd kint várakozol a többi apával!
Na, de a férfiembernek a néma, kérdő női tekintetek mit sem mondanak! A „rád bízom a döntést, nem akarlak befolyásolni” kezdetű mondatok sem segítik az elhatározásában a szülőszobát illetően. - Vajon mit akarhat? Legyek mellette, biztosan jólesne a támogatásom, a jelenlétem? Vagy húzzak a francba, mert nem akarja, hogy lássam abban a kiszolgáltatott, fájdalommal viaskodó, vérrel és verejtékkel megpecsételt helyzetben?
Ilyenkor mi a helyes válasz?
A szülés vajon mennyire magánügy? Mennyire a nő magánügye, hermetikusan kizárva a férfit, vagy beengedve a legprivátabb szférájába, közösséget vállalva a fájdalomban, a vajúdásban, majd a baba kibújásában?
A férfiak a nőkkel ellentétben a legkevésbé sem gondolatolvasók. Maradnak a férfiúi intuíciók, amik talán még megsegíthetik az utolsó pillanatokig halogatott döntésében az önmagával viaskodó férfiembert, a taxiból kiszállva, egészen a szülőszoba ajtajáig.
Ahol remegve, izzadva, jó előre megbékélve istenével, készül fel a következő órákra, és feloldozásként éri őt az első vizsgálat elvégzését követően kiadott, megfellebbezhetetlen orvosi ukáz:
- Császármetszést végzünk! Kérem, az apukát kint várakozzon! Semmilyen körülmények között sem tarthat velünk a szülőszobába.
