A család nemcsak kétszemélyes kapcsolatokból áll. A szülők hatalmi játszmái elbizonytalanítják a gyereket, aki "rosszalkodni" fog.
A család egy rendszer, ez gyakran elhangzik, de nem biztos, hogy egyértelmű, mit is jelent ez, és mi következik belőle a gyereknevelésre vonatkozóan. Többek közt azt jelenti, hogy a család nemcsak kétszemélyes kapcsolatokból áll, hanem minden tag viselkedése, személyisége a teljes családra hat. Például, ahogyan a szülők egymással kommunikálnak, nagyban befolyásolja a gyereknevelés sikerességét. A nevelés persze tágan értendő: minden ide tartozik, ami alakítja, formálja a csemetét, azaz sokkal több, mint a szándékos hatások.
Tehát fontos odafigyelni a szülők közötti kommunikációra is. A harmónia hiánya összezavarja a gyereket, elbizonytalanítja, „rosszalkodásra” készteti, aminek tudattalan célja, hogy provokálja a szülőket, húzzák meg a határokat, állítsák helyre a rendet. De miből áll a rend?
Egyetértés az alapelvekben
Amikor azt mondjuk, a szülők támogassák egymást, és ne kérdőjelezzék meg egymás üzeneteit, az azt jelenti, hogy az alapelvekben legyenek képesek kompromisszumra jutni, és közösen képviselni. Ha megbeszélték az alapvető szabályokat és következményeket, akkor ne kezdje az egyik a gyerekkel együtt megtorpedózni azt. Ha a verekedésért öt perc „nyugisarok” jár, akkor ne döntsön úgy valamelyik szülő, hogy na jó, elég lesz három is.
Természetesen helye van a rugalmasságnak, például lehet, hogy megbeszélték a szülők, hogy lefekvés után nincs ágyból való kijárkálás, de annyira nyugtalan a csemete, hogy mégis ölbe veszi még egy kicsit az anya vagy apa annak érdekében, hogy mihamarabb megnyugodjon és elaludjon. De igyekszik hamar visszaterelni, nem kapcsol be félórás mesevideót, nem mennek ki a konyhába éjszakai palacsintasütésre. A következetesség nem katonai rendet jelent, de azt igen, hogy a szülők szem előtt tartják a célt, és egy irányba haladnak.
Fontos az együttműködés
Ugye mindenki látott már olyan párt, ahol az egyik vezette az autót, a másik folyamatosan kommentálta, gyorsabban, lassabban menjen, előzze meg azt a másikat stb.? Vicces vagy frusztráló az ilyen jelenet, de semmiképp nem a szervezettség megnyugtató légkörét árasztja. Elképzelhetjük, a gyerek számára mennyire nem otthonos, ha a szülők azon marakodnak, kell-e rá sapka, ehet-e édességet, baj-e, hogy kicsúszott a száján egy csúnya szó.
Akkor van baj, ha hatalmi játszmává válik ez, már nem is a szóban forgó téma a lényeg, hanem, hogy kinek van igaza. Érezhető ez az ingerültségből, a növekvő feszültségből. Nem baj, ha elhangzik két különböző vélemény. Apa azt mondja, nem kell sapka, mert egész jó idő van, mire anya azt feleli, ő jobban örülne neki, mert még nem gyógyult meg Panni teljesen a megfázásból. És valahogy egyetértésre jutnak, mert egyiküknek sem élet-halál kérdés, és mindketten tudják, hogy a másik is a gyerek javát akarja, meg azt is, hogy kompetens a nevelésben. Ideges vita akkor lesz ebből, ha eleve tele volt a hócipőjük egymással, a sapkakérdés csupán újabb bizonyíték a másik nemtörődömségére, ostobaságára, fafejűségére. Csakhogy ezt nem a gyereket bevonva kell rendezni. A szélsőséges eset, mikor már a látszat sincs meg, hogy a sapka lenne a lényeg, és nyíltan becsmérlik egymást a szülők a gyerek előtt. Ez olykor a viccelődés látszatát kelti, de ha sértő a másiknak, mindegy, hogy ironizáló köntösbe volt-e bujtatva a megjegyzés.
Egymás háta mögött
Legalább annyira romboló lehet, ha egymás háta mögött akarják maguk mellé állítani a gyereket a szülők. Van, aki saját személyes problémáit tárja a gyerek elé, azt, miért elégedetlen a párjával, mint partnerrel, ezzel baráttá, sőt lelki támasszá téve a gyereket. A gyerek számára ez túl megterhelő, nem tud anyjának, apjának segíteni a felnőtt problémái megoldásában, viszont elveszíti a jó értelemben vett gyerek pozíciót: azt, hogy a szülők az ő támaszai, nem pedig fordítva.
Rafináltabb megoldás, mikor olyasmiben áll a szülő a gyerek mellé, ami a gyerek problémája. Még trükkösebb, ha úgy teszi, hogy látszólag a szülő védelmére kel, ám mégis olyan helyzetet teremt, hogy ők ketten, a szülő és a gyerek alkotnak koalíciót, és „jóindulatúan” lenéznek a másik szülőre. „Legyél elnéző apáddal, tudod, milyen rosszul kezeli az érzelmeit, egyszerűen nem tud uralkodni magán, hogy fel ne kapja a vizet.” Ez olyan, mintha apa lenne a gyerek, akinek megbeszéljük a nevelését. Ha egy kicsit másképp fogalmazunk, máris rendben lehet a mondat, egyszerű teszt annak eldöntésére, jól fogalmaztunk-e, hogy a másik jelenlétében is vállalnánk-e ugyanúgy. A lekicsinylő él apró árnyalatokon múlik, de pontosan érezhető.
Lehetnek kérdések, amikben valóban nem értenek egyet a szülők, ez természetes. Még olyan is előfordulhat, hogy valamit az egyikkel szabad, a másikkal nem, például az egyik engedi az ágyon ugrálást, a másik nem. Bár jó, ha viszonylag kevés az ilyen különbség. A gyerek ezt is elviseli, ha érzi, hogy az alaphangulat mégiscsak az, hogy a két szülő tiszteli és elismeri egymást, és szeretnek együtt lenni, nemcsak párként, hanem szülőtársként is.
