Miért viseljük rosszul, ha beleszólnak a nevelésbe? Mert az sokszor nem az elvek megvalósítása, hanem a sok tökéletlen közül a legelviselhetőbb kiválasztása.
A legtöbb szülő utálja, ha beleszólnak, hogyan nevelje a gyerekét. Különösen érzékenyen érinti a kritika, ha lehet benne valami igazság. Nyugodtabb lélekkel fogadjuk az olyan megjegyzést, ami teljes félreértésből származik, vagy a mienktől alapvetően különböző értékekre épít, így nem érezzük, hogy magyarázkodnunk kéne magunk vagy a másik előtt. Másfelől viszont talán azért sem szereti az ember hallani, mások szerint mit csinál rosszul, mert aki mondja, talán nem érzi át, miért ez a megoldás a legkisebb rossz nekünk. Pedig valójában a gyermeknevelés sokszor nem a szép elvek makulátlan megvalósítása, hanem a sok tökéletlen megoldás közül a legélhetőbb, legelviselhetőbb kiválasztása.
Ki ne tervezné, hogy mindig nyugodtan fog beszélni a csemetével (fizikai erőszak persze szóba sem jöhet, még az sem, hogy erőteljesebben megragadja a rúgkapáló gyerek lábát, akit nem lehet máshogy bepelenkázni), kiegyensúlyozott napirendet fog követni a család, egészségesen fognak étkezni, nem ülnek majd a képernyő előtt stb. Ki-ki kiegészítheti a saját, ideális képéhez tartozó elemekkel. Persze, intő jel lehetne, hogy a gyermek nélküli élet sem ideális, abban sem mindig csak azt teszi az ember, amit elméletben helyénvalónak tart. Mégis hiszünk benne, hogyha lesz gyerek, minden más lesz, mert akkor már meglesz a megfelelő motiváció.
Aztán jön a valóság, amiben bizonyára sok mindent be is tudunk tartani. De ez számos tényezőn: a gyerek temperamentumán, az élethelyzeten, a szülő állapotán múlik. Például, ha kiegyensúlyozott, és a gyerek is jó passzban van, tényleg minden megy a maga útján, nincs hangos szó, talán még a napirendet is sikerül tartani. Máskor megőrül a gyerek, vagy a szülő leterheltebb, és áll a bál.
Vagy úgy hozza az élet, hogy trükkökre kényszerül az ember. Még el kellene intézni valamit, mielőtt játszótérre megy az anya vagy az apa a gyerekkel, de a csemetének épp nem olyan napja van, hogy eljátszogat magában egy fél órát. Viszont azokat az e-maileket tényleg el kéne küldeni, mi több, koncentrálni kéne a megírásuknál. És előkerül a tablet, ami biztosítja ezt a nyugalmat, noha a pszichológiai szakkönyvek szerint ebben az életkorban még egyetlen perc képernyő sem ajánlott. Elektromos bébiszitter, ahogy Vekerdy találóan nevezi.
Ilyenkor eldöntheti a szülő, mi a kisebb rossz, ha elhalasztja a feladatát, aminek bizonyára meglesz a következménye, ha megírja az e-maileket, miközben a fején ugrál a gyermek, vagy a bezárt ajtón dörömböl, vagy épp összeszedi minden kreativitását, és egy negyed óra alatt rá tudja hangolni a csemetét valami képernyőmentes, önálló játékra, utána pedig nyugodtan el tudja intézni, amit kell. Ez utóbbi fantasztikusan hangzik, csakhogy a szülő nem superman, nem mindig kreatív, néha fáradt, ideges. Hol sikerül a legjobb megoldást kivitelezni, hol nem, és ez így természetes!
A mérték a lényeg. Az előző példánál maradva: nem ugyanaz, hogy néha, vészmegoldásként nyúl a szülő a képernyőhöz, vagy naponta több órára, mindig, mikor csak kényelmesnek tűnik. Nem ugyanaz, hogy egyszer kap egy túrórudit a nyűgös gyerek, hogy kibírja, amint végigvonszoljuk a számára érdektelen bevásárlásokon, vagy ez az egyetlen eszközünk mindenfajta feszültség kezelésére. Nem ugyanaz, ha egyszer elcsattant egy pofon, mikor olyan szerencsétlenül jöttek össze a dolgok, hogy mindenki idegei felmondták a szolgálatot (és később megnyugodtunk, bocsánatot kértünk, és elgondolkodtunk, hogyan kerüljük el, hogy még egyszer idáig fajuljon a helyzet), mint hogy azt hisszük, ez a nevelés egyik legitim eszköze.
Lehetnek, sőt, kell, hogy legyenek elveink, kell, hogy tudjuk, milyen értékek fontosak nekünk, de egy-egy helyzet megoldása mindig valamilyen kompromisszum. Elvek, célok, fáradtsági- és hangulati állapotok összjátékának eredménye.
Hogy mégse érezze a szülő úgy, egyszerűen csak sodródik az eseményekkel, két dologra érdemes figyelni. Az egyik, hogyha úgy látja, nem tud igazán jó döntést hozni egy helyzetben, fogalmazza meg magának, milyen szempontok ütköznek, és számára mi a fontossági sorrend. Így könnyebb elfogadni, hogy nem teljesülhet egyszerre minden. Például indulna a család kirándulni, de iszonyú kosz van, takarítani is kéne, ráadásul egy egyik gyerek olyan rémesen viselkedett, hogy fenyegetésként kicsúszott a szánkon: „ha ezt folytatod, nem megyünk sehova!”, és hát folytatta. Mondhatjuk, hogy fontos a tisztaság, a friss levegő és a következetesség is, de tudunk választani: például, hogy a szabadban legyen a család, lényegesebb, mint a másik két szempont. Míg valaki más azt mondja, a jó közérzetéhez szükséges, hogy tiszta legyen a lakás, ezért takarítanak, és csak egy rövidebb sétát tesznek a tervezett kirándulás helyett. Mindegyik jó, aminek az adott családban az az eredménye, hogy végül mindenki komfortosan érzi magát.
A másik, amire jó figyelni, hogy a szülő ne csak a gyermeket, de saját magát is dicsérje sokat. Legyen rá büszke, ha talált egy, a feltételekhez képest jó megoldást. Nem tökéleteset: a helyzethez képest jót! Például, nem várta meg, hogy neki vagy a gyereknek eldurranjon az agya, hanem tudott olyasmit tenni, ami csökkentette a feszültséget. Az elvek pedig ott vannak iránytűnek, hogy szemünk előtt lebegjen, mi fontos nekünk egy-egy döntésben.
