Olyan szerencsés(?) helyzetbe kerültem, hogy egy hét különbséggel kezdődött a lányom (3,5 éves) és a fiam (1,5 éves) oviba, illetve bölcsibe szoktatása. Mivel a legelső napot leszámítva a férjem végig külföldön volt, az egész lezongorázása az én dolgom lett. Arra készültem, hogy őrületes harcot fogok dokumentálni, ehhez képest elég sima volt az ügy.
1. hét
Hétfőn délelőtt a lányommal elballagtunk az oviba. Előtte már sokat beszéltünk az oviról – pontosabban én téptem a szám –, hogy ott egy csomó új játék lesz, mások, mint a bölcsiben, és mivel séta közben gyakran elmentünk az ovi előtt, mindig mutogattam a kertben lévő mászókákat és egyéb csoda dolgokat. Mondhatni, hogy sikerült némi lelkesedést verni belé, de annyira azért nem volt oda az ötletért, hogy oviba mehet. Sokszor megkérdezte, hogy ugye, most még én is ott maradok? Én pedig mindig biztosítottam róla, hogy igen. Ez hiba volt. Őszintén szólva, fel sem merült bennem, hogy első alkalommal viszek valahová egy kicsi gyereket, és rögtön el is zavarnak mellőle, pedig végül ez történt. Annyiban én is ludas vagyok, hogy rákérdezhettem volna, amikor telefonon beszéltem az óvónőkkel. Ők meg persze mondhatták volna maguktól is, mire készüljünk. Mindegy is már.
Odaértünk, az előtérben összefutottunk egy másik anyukával, ő is akkor hozta először a fiát a csoportba, aztán befutott egy ismerős, ők is újoncok a fiával, múlt héten kezdtek volna, de persze rittig azon a napon lett beteg a gyerek. Bekísértük a kicsiket, a lányom szeme felcsillant a sok játék láttán, rövid hezitálás után el is kezdett pakolászni. Egy-két gyerek sírdogált, mint kiderült, sok a beszoktatós, rajtunk kívül is. Bemutatkozás az óvónőnek, dadusnak, aztán viszontlátásra anyukák, apuka, egy óra múlva jöjjenek a gyerekekért. Általános megdöbbenés. Mint kiderült, nem csak én készültem arra, hogy az első alkalommal még maradni fogok. Végül megengedik, hogy maradjunk tíz percet. Kínos magyarázkodásba fogok a lányomnak, hogy mégis el kell mennem, de egy óra múlva jövök. Persze sírásra görbül a szája, de szerencsére fél szemmel valami dinók felé pislog, végül sikerül eljönnöm anélkül, hogy bőgne.
A váratlanul rám szakadt egy órányi szabadságtól megmámorosodva rontok be a közeli vendéglőbe, hogy megigyak egy kávét, meg kitöltsem az ovis papírokat, de az idő javát végül azzal töltöm, hogy katatón arckifejezéssel bámulok a híg levegő egy pontjára, élvezem, hogy senki sem nyúz, és öt másodpercnél tovább ülve maradhatok.
Az óvodába visszaérve az udvaron találom a csoportot. A lányom már nem sír, de sírt, tudtam meg, látszik is rajta. Különösen sérelmezte, hogy csak az ő csoportjuk számára kijelölt területen mozoghatott, és az azon belüli játékokat használhatta. Ez egy homokozót, egy csúszdát, egy lerobbant mászókaszerű izét meg két hintát jelentett. Persze, értem én a rendszert magamtól is, hiszen az udvar hatalmas, képtelenség lenne felügyelni a csoportokat, ha minden gyerek szétspriccelne, de értem a lányom csalódását is, mert már régen, még séta közben kinézte magának a másik mászókát, erre nem engedik oda.
Másnap délelőtt hármasban érkezünk a fiammal, mert a férjem közben elutazott. Az udvaron várjuk meg a csoportot, akkor jönnek kifelé. A fiam jó érzékkel rájön, hogy itt nem az ő bőrére megy a játék, elragad egy lapátot a nagy játékos szatyorból, és rendezkedni kezd a homokozóban, mint aki világéletében itt volt törzsvendég. A lányom áll, pirosodik az arca, szorítja a Kutyusit. Pedig máskor mindig pörög, idegeneket molesztál az utcán, beszédbe elegyedik még a villanyoszloppal is. Nagy levegőt veszek, kezdenék búcsúzni. Akkor már kicsit pityereg. Szerencsére pont megjelenik a dadus egy tálcával, rajta alma, körte meg répa. A kaja mindent überel, első hívásra megy segíteni (meg enni), én meg gyorsan babakocsiba tuszkolom a kicsit, és lelépünk.
Amikor visszaérünk, éppen csúszdáznak. A lányom jókedvűnek tűnik, lecsúszik, aztán bemutatja nekem, hogy tudja magát lökni a hintán. Felcsillan bennem a remény, hogy mégsem lesz annyira nehéz ügy ez. Aztán persze kiderült, hogy kicsit azért sírt, miután elmentünk. De legalább abbahagyta, nem úgy, mint az a két kisfiú, aki még mindig bőg.
A következő három nap hasonlóan telik. Egy-egy órát marad, mindig akkor, amikor kint vannak az udvaron. Ezt kezdi unni egy idő után, szeretne már a benti játékokkal is játszani, amit meg is értek, ugyanakkor jó jelnek veszem – ezek szerint kezd beletörődni, hogy sokszor visszatér még ide. Közben némi aggodalommal tekintek a hétfő elé, amikor a fiamnak kezdődik a bölcsődei beszoktatás. Oda kilencre kell menni vele (először csak egy órára), a lánnyal azonban eddig fél tizenegyre jártunk az oviba, és ebéd előtt mentem érte. Persze, simán magammal vihetném őt is a bölcsibe, hiszen az ő volt csoportjába került a fiam (kis pocsolya ez a város), ismeri a helyet és a gondozónőket, kérdés, hogy nem lesz-e ez pont ezért rossz hatással az óvodai beszoktatására. Az élet azonban megkönyörül rajtam: pénteken az óvónő közli, hogy hétfőn nyugodtan vigyem a lányom háromnegyed kilencre, akkor tízóraiznak.
2. hét
Reggel beadom a nagyot az oviba (úgy húz befelé, mint akinek fizetnek érte, ennek örülök), aztán a kicsivel továbbmegyek a bölcsibe. Ott is ilyenkor mennek ki az udvarra, a fiam némi bizonytalankodás után elkezdi felfedezni a helyet, ami egyébként nem ismeretlen a számára, szinte mindig jött velem, amikor hoztam-vittem a nővérét. Vagy félórát elég jól elvan, bár sokszor rám néz, ellenőriz, aztán egyre gyakrabban jön oda, kéredzkedik fel. A szokásos menet az, hogy nem várják meg, mikor unja meg a gyerek a dolgot, még akkor hazaküldik a beszoktatósokat, amikor jól érzik magukat, mert így szívesebben jönnek vissza. (Ez egyébként tényleg működik.) Szűk órát vagyunk ott, aztán megyünk.
Másnap kábé ugyanígy zajlik a dolog, harmadnap dettó. A gondozónője a harmadik napon kezd aktívan közeledni hozzá (itt mindig így szokták, nem tudom, máshol mi a szokás), hívja játszani, mondókázni stb. Én a kérésnek megfelelően igyekszem a háttérbe húzódni, ami nem mindig könnyű, mert jópár gyerek kiszúr, mint új, érdekes színfoltot, meséket olvastat velem és beszélgetést kezdeményez. Negyednap már hosszabb időre mennénk, ott is ebédelne a fiam (velem), de indulás előtt rádöbbenek: nincs meg a slusszkulcs. Húsz percnyi tébolyult keresés után – ekkor már tudom, hogy a fiam dugta el, neki a mániája minden kulcs – telefonálok a bölcsibe, sajnos nem tudunk menni. Ötven perc után megvan a kulcs (a kredencbe, a lábosok közé volt eldugva), ismét telefonálok, menjünk-e még. Menjünk, de aznap az ebéd már nem fog összejönni, majd holnap. Zaklatott hangon gratulálok a fiamnak a sikeres szabotázshoz, aznap alig 40 percet tudunk csak maradni.
Másnap korábban megyünk, és ebédre is maradunk. Most már nem csak az udvaron vagyunk, hanem a csoportszobában is tud játszani, nagyon jól elvan, az ebéd is zökkenőmentesen zajlik, ekkor még én etetem. Ebéd után játszana tovább, de mennünk kell. Előtte még megmutatják neki, hol fog majd aludni.
A lányom közben már ebédre is ottmarad az oviban, de még nem alszik ott – egyszerűbb mindkettőt otthon altatni, mint felverni a kicsit a délutáni alvásból, hogy megyünk a tesóért.
3. hét
Elérkezett a legrázósabb rész: az ottalvás. Hétvégén többször beszéltünk a lányommal arról, hogy keddtől az oviban alszik (mivel a slusszkulcsos ügy miatt egy nap csúszásban vagyunk a kicsivel, hétfőn még nem alszik a bölcsiben, ezért a nagy sem az oviban). Egyszer elfogadta ezt, máskor némileg berzenkedett ellene, de nem tiltakozott túlzottan.
Hétfőn félóra után visszavonulok a Véres délkörökkel a bölcsi egy félreeső zugába, míg a kicsi most már teljesen egyedül szokja tovább a helyet. Ebéd után megjelenik a gondozónője, hogy minden rendben volt, nem sírt, sokat játszott, jó étvággyal ebédelt, vihetem haza.
Kedden reggel a nagy tiltakozás nélkül bevonul az ágyneműjével a csoportszobába, búcsúzáskor biztosítom, hogy háromkor jövök. Újabb délelőttöt és a délután egy részét töltöm a bölcsi folyosóján – ez engem nem zavar amúgy, legálisan olvashatok órákig, ritka ez manapság az életemben –, mert már az alvást is ki kell várnom. Alig másfél órát alszik a fiam, az ébredése után rögtön hazaviszem. Másnap már csak leadom délelőtt, és ebéd után slisszanok vissza, hogy ébredéskor ott legyek. Harmadnap már ott is reggelizik és uzsonnázik, a hét végére kijelenthetjük: teljes a siker, a gyerek beszokott, mi több, látványosan jól érzi magát a bölcsiben. Főleg, hogy az utolsó három napon egy szál maga képviselte a csoportját (mindenki más beteg volt), mondhatni, külön nörsz állt a rendelkezésére.
A lányomnál is jól alakultak a dolgok. „Nagyon jó volt ott aludni” nyilatkozta az első eset után, és úgy tűnik, azóta sincsenek nagyobb gondok. Akadnak problémái a bölcsihez képest szigorúbb szabályokkal (Sorba kell állni! És meg kell fogni egymás kezét!), de elég jól veszi az akadályokat.
Kíváncsi vagyok, hány napig bírják ki még betegség nélkül.
