Állítsd be Google keresőjét, hogy a találatok között biztos ott legyen a Dívány!
A tályog megnyitásához nem kell érzéstelenítő, mert az "nem fáj". Anyuka meg majd kötözze, ha úgy látja, nem jó.
Engem mindig meglep, amikor egy orvos nemtörődöm, amikor meg egy gyerekorvos az, az meg rettentően felháborít. A János Kórházban a gyereksebész velem volt flegma, de a fiam volt a páciens.
Ott kezdődött, hogy egyik reggel a gyerek úgy ébredt, hogy elég piros volt a lábfeje. Mivel ez nem a természetes színe, elkezdtem nézegetni, mi lehet a baj. Hamar kiderült, hogy meg van gyűlve a nagylábujja a talp felőli oldalán, valószínűleg egy-két nappal korábban belelépett valamibe, de nem fájlalta, szaladt, focizott még előző este is, ezért nem vettük észre.
Felhívtuk az amúgy nem ideges természetű gyerekorvosunkat, aki azonnal a legközelebbi sebészetre küldött minket. Irány a János! Bár kora reggel volt, nem kellett várnunk, 10 perc alatt bent voltunk. Szuper, le voltam nyűgözve!
A sebész megnézte a gyerek lábát, és azt mondta, ezt most fel kell nyitni, a göb a lábán tele van gennyel, magától kifakadni nem fog.
Mielőtt megkérdezhettem volna, hogy milyen érzéstelenítőt ad a másfél évesnek ehhez a művelethez, más hasra is vágták a gyereket a nővérrel, se kesztyű, se semmi, rámszóltak, hogy fogjam a kezét, és neki is látott. Én köpni-nyelni nem tudtam, fogtam a gyereket, aki persze üvöltött, mint a sakál.
Amikor rákérdeztem, hogy nem kellene-e mégis érzésteleníteni, a sebész közölte, hogy ez nem fáj. Nem tudom eldönteni, hogy annyire szegény az eklézsia, hogy még a gyereksebészetre sem jut lidokain (vagy mit tudom én, milyen érzéstelenítő, nem vagyok orvos, ugye), vagy ennyire nem érdekelte. Azt az egyet nem tudom elképzelni, hogy amikor felnyitnak egy ilyet, az nem fáj.
Öt perc alatt kész volt, végül is, tisztességgel ellátta a gyereket, felnyitotta, kitisztította, bekötözte, bepólyálta, hálós zokni, bumszli kis csomag lett a gyerek lábából, kaptunk egy leletet, és visszarendelt két nappal későbbre kötözésre.
A gyerek három órával később leszedte magáról a kötést, az apja visszavitte a kórházba. Ekkor nem vacakoltak már vele, konkrétan egy gézlap köré tekert leokoplasztot kapott a lábára. Nem tudom, hogy másodszor már nem kell a nagy kötés (nyílt hús volt a gyerek lábujja a tályog helyén), vagy csak nem volt kedvük mégegyszer megcsinálni, el meg nem mondták.
Két nappal később visszavittem, megnézték, az orvos újra bekötözte (gézlap, leokoplaszt). Amikor megkérdeztem, hogy mégis mi a további teendő, a következő tanácsot kaptam: nézze meg két nap múlva, lehet, hogy akkor már jó lesz, de, ha mégsem, kötözze újra.
És akkor ott álltam, hogy az mégis milyen, amikor “jó”. És ezt miért nekem kell eldöntenem? És hogy fogom eldönteni? Erre az volt a válasz, hogy “látni fogja”.
Aha.
Ezután fogtam a gyereket és hazavittem, két nappal később megnéztem, láttam, és inkább újrakötöztem, és kötözöm egészen addig, amíg be nem heged. És nagyon-nagyon drukkolok, hogy ennél komolyabb sebészeti beavatkozásra soha ne legyen szükségünk.
És félreértés ne essék: egyáltalán nem azt hiányolom, hogy kétnaponta járjak a gyerekkel kötözésre. Nagyon szívesen bekötöm neki otthon is. Csak éppen nem vagyok orvos, és megnyugtatna, ha kapnék valamiféle valódi támpontot arra vonatkozólag, mégis milyen az, amikor már "jó", és milyen az, amikor "nem jó". Annyit várnék el, hogy egyrészt ne kelljen totálisan megsemmisítve éreznem magam, amiért erre rákérdezek, másrészt esetleg az is szuper lenne, ha nem kéne válasz nélkül hazakullognom.
Forradalmi megoldási javaslatunk is van!
A porontyos anyacsapat nevében lenne egy forradalmi javaslatunk a gyerekellátás, de tulajdonképpen a teljes magyar egészségügyi rendszer számára. Mi is értjük, hogy önöknek ott a sebészeten nem nagy dolog egy tályog, húsz éve naponta látnak tizenhetet. Az is világos, hogy tudomisén, a gyerekorvosnak nem nagy ügy egy téli hörghurut, szezonban naponta lát belőle tizenhetet. Nekünk viszont lehet, hogy ez az első.
Ha nincs kedvük/idejük húsz éven keresztül naponta tizenhétszer elmondani ugyanazt az öt mondatot, mi lenne, ha egyszer rászánnának egy negyed órát, és leírnák? Egy A5-ös papír felére kényelmesen ráférne, mit kell csinálni a megnyitott tályoggal, mikor kell visszamenni, és mikor nem. Ugyanilyen papírkára ráférne az is, mit adjunk a hörghurutos gyereknek, mikor kezdjünk aggódni, és mikor ne. Csak az - aggodalomtól esetleg (indokoltan vagy indokolatlanul) félholt - anyuka kezébe kéne nyomni. És ennyi. Önöknek is kevesebb munka lenne, nekünk pedig óriási könnyebbség.
