Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
Hiába ajánlottam fel, hogy előre fizetek egy évet, német munkahely híján az összes lakásból elhajtottak. Másnap reggel aztán megtört a jég.
Ahogyan arról nemrégiben szó volt, négy gyerekkel elcuccolunk az országból. Alig több, mint két hetünk van a költözésig, pedig ugyanennyivel ezelőtt még nem is volt lakásunk. Felkerekedtem, és úgy döntöttem, addig haza sem jövök, míg nem találtam helyet magunknak.
Feleségemmel már a tervezgetés legelején eldöntöttük, hogy a két szóba jöhető nagyváros, München és Drezda közül az utóbbit választjuk. Bár a gazdaság érezhetően erősebb Bajorországban, a lakás- és üzletbérleti költségek is ehhez igazodnak. Amennyiből Drezdában egy erősen belvárosi, 100 négyzetméteres üzletet bérelhetünk, annyiból Münchenben egy lakótelepi, 40 négyzetméteres garázsboltot találtunk a külváros peremén. A lakóingatlanok piacán is ez a helyzet, azonos feltételek mellett nagyjából fele egy drezdai bérlemény.
Van egyébként kínálat a piacon, az http://immowelt.de/ vagy az http://www.immobilienscout24.de/ villámgyorsan dobálja a kiadó lakásokat bármilyen méretben. Ha szűkítettük a saját igényeinkre szobaszám és alapterület szerint, még mindig bőven húsz-harminc lakás maradt a listában Drezdán belül.
Német lakáshirdetések
A német albérlet-piac jelentősen eltér a hazaitól. Ennek elsődleges oka, hogy a hazai sajátlakás-kényszer náluk nem ilyen erős, családok egész életüket bérelt ingatlanokban élik le. A jogi háttér is jóval rendezettebb, általában sablon szerződésekkel, teljesen hivatalosan adják ki a lakásokat, jól körülhatárolható jogok és kötelességek alapján.
A hirdetések tartalma is jól körülhatárolható. A hirdetések általában tartalmazzák a kaltmiete és a warmmiete összegét, előbbi a nyers, nettó bérleti díj, utóbbi pedig az állandó rezsiköltségekkel növelt összeg. Gyakran már a fűtés költségét is tartalmazza, ha mégsem, ezt nebenkosten néven külön feltüntetik. Ezek persze általánydíjak, év elején a valós fogyasztás alapján kell ráfizetni, ritkábban esetleg örülni a jóváírásnak.
Hazai viszonyokhoz képest furcsa lehet még, hogy a legtöbb lakást konyhabútor nélkül hirdetik. Itt a konyhabútor szó alatt a mosogatót, csaptelepet, gépeket is értsük – ha egy „ohne Einbauküche” lakást bérelünk, ott bizony a konyhában csak egy csupasz fal lesz, csövekkel, kábelekkel, lyukakkal.
A lakásbérlet kezdő költségéhez számolandó a kaució is. Erről a német jog elég pontosan rendelkezik – a bérbeadó nem költheti el, a kamatai viszont őt illetik (ha a szerződés másképp nem rendelkezik), a kiköltözéskor nem lelakható, egészben visszajár, ha a lakás berendezésével vagy állapotával kapcsolatban nincs vita a bérlő és bérbeadó között. Általában kéthavi kaltmiete összege.
Fontos eleme a hirdetéseknek a „Provision für Mieter” sor is, ez az ügynökségnek járó jutalék. A legtöbb lakást ugyanis ingatlan-ügynökségekre, vagy az önkormányzat bérlakásainak kiadásával foglalkozó nonprofit cégekre bízzák, a tulajdonossal nincs is mód találkozni. A kaució egy éve még általánosan kéthavi kaltmiete plusz ÁFA volt, mára némi jogszabályi csiszolgatás után ez nagyjából nettó egyhavira állt be szinte mindenhol
Felkerekedtem tehát németül kifogástalanul kommunikáló apósommal és elegendőnek ítélt euróval az egyik német hosszú hétvége (Urunk mennybemenetele) előtt azzal, hogy hétfőn utazunk, kedden lakást találunk, szerdán elégedetten hazajövünk.
Minden okunk megvolt a bizakodásra. Részben mert eddig mindenben borzasztó szerencsénk volt, és nem volt okunk feltételezni, hogy a szériának vége szakad, részben pedig mert Drezdában élő sógorom az előző hetet intenzív telefonálgatással töltötte. Végigcsörgött vagy negyven-ötven számításba jöhető lakást, és pompás listába rendezte nekünk a letárgyalt időpontokat. Így a hétfő estét laza és bizakodó sörözéssel kezdtük, és még abban is megegyeztünk, hogy ha megfelelő, a lista legelső lakására le is szerződünk, aztán akár aznap haza is indulunk.
Nincs német munkahely? Nincs lakás!
Aha, persze. A kedd reggeli első lakás egy külvárosi lakótelep egyik lakása volt. Egész jó helyen, rendezett környéken. A ház maga is jól nézett ki, nem keltett lelakott benyomást, a környezete is tiszta volt. Kivéve a kinézett lakás lépcsőháza, az nagyjából mindennek az ellentéte, valóságos nyolcker. A bejárati ajtó előtt ráadásul egy lebetonozott placc volt a fűben, láthatóan bandázóhely, törött üvegekkel és több csikkel, mint amennyi Csepelen a Szent Imre téren fekszik a HÉV-sínek mellett. Azért felmentünk, megnéztük, belül is ilyen volt. Kiköltözés utáni, felújítás előtti állapotban volt. A fürdőben villanyt sem lehetett kapcsolni – talán jobb is, a vécében lévő barna dologról így nyugodtan gondolhattuk azt, hogy csak a felújítás valamiféle hulladéka.
Itt tapasztaltuk meg először azt, ami aztán végigkísérte a napot – a bemutatózó ügynök mindig a legkisebb ellenállás felé mozdul el. Amikor megtudta, hogy nincs németországi állásom és/vagy lakcímem, soha nem is volt, viszont van négy gyerek, már nem vett minket komolyan. Csak azt hajtogatta, hogy neki a főnökei és a tulajdonos felé bizonyítania kell, hogy fizetni fogunk, és elzárkózott minden megoldás elől. Ezen az sem segített, hogy felajánlottam előbb fél, majd egy évnyi lakbért előre. Ettől csak gyanúsabb lettem, így hamar tovább is léptünk.
A nap hátralévő részében már szebbnél szebb lakásokat néztünk meg jobbnál jobb helyeken. Parkban, tó mellett, óvoda szomszédságában. Négyszobás, ötszobás, öt szoba plusz nappalis – mind belefért volna az előre behúzott lélektani határ alá, de hiába. Egyetlen helyen ajánlotta fel az ügynök, hogy megbeszéli a főnökével az előre fizetést, és hív – nos, azóta sem jelentkezett. Láthatóan szívesebben láttak volna egy német lakcímmel, német fizetéssel, ideális esetben egy éppen elhagyott bérleményből magával hozott ajánlással rendelkező lakót.
A masszív ellenállás egyébként nem a magyarságomnak szólt, sokkal inkább a megszokottól eltérőtől ódzkodtak. Sógorom édesanyja német állampolgárként ugyanezt járta végig, amikor Spanyolországból két évtized után visszaköltözött - német bérpapír híján nem jutott bérlakáshoz. Aztán valahogy megtalálta egy 1985-ös fizetési papírját, berakta a paksamétába, egy hét múlva meg is volt a kinézett lakás.
Ahogy fogytak a címek, fogyott a lendületünk. Kedvenc lakásomból lesétálva ráadásul masszív háromnegyed órás jégesőt ültünk végig az autóban, majd két órán át kerengtünk, míg a vízben álló aluljárókat elkerülve visszajutottunk a szállásunkra. Ott aztán leültem, és némileg reményvesztetten túrtam meg az internetet, friss hirdetések után kutatva. Találtam is többet, de csak egy keltette fel a figyelmemet – egy magánhirdetés, Freitalban. Fel is hívtuk, leegyeztettünk vele másnap reggel kilencre egy találkozót, afféle utolsó esélyként.
Reggel minimális reménytől fűtve érkeztünk meg, amit tovább rombolt a tulajdonos, amikor elmondta, hogy a kinézett lakást egy órája kivették. Viszont közben a földszinti meg kiürül. Még laknak benne, most takarítanak és pakolnak, ezért nem is hirdette, nem néznénk meg? Megnéztük, és júliustól otthonunkként funkcionál majd. Azóta leszerződtünk egy szégyentelenül alacsony összegre, a bútorok zöme lapra szerelve, a ruhák jelentős része csomagolva várja azt a szombat reggelt, amikor elkezdjük németországi életünket.
Folytköv., következő alkalommal a költözködésről írunk majd.
