Fejre esett, később hányt. A kórházban a doktornő pontokba szedte nekünk, mikor kell megijedni. Íme.
A fiam az ön- és közveszélyes kategóriába tartozik, másél éves, sokkal bátrabb, mint amilyen ügyes, de ahhoz elég ügyes, hogy ötpercenként navigálja bele magát lehetetlennél lehetetlenebb helyzetekbe.
Már a télen nyilvánvalóvá vált, hogy idén nyáron nem fogunk unatkozni, pedig akkor még inkább a lakáson belül élte ki a kalandorságot, de így is többször kerülgetett a szívroham, amikor a szék tetején állva találtam az épp hogy csak járni tudó gyereket.
Bár egyébként a “jó, max. leesik, majd megtanulja, és legközelebb nem mászik fel rá” iskola híve vagyok (nyilván nem hagyom olyan magasságban bohóckodni, ahonnan komolyan megütheti magát), néhányszor igen komoly önmegtartóztatás kellett hozzá, hogy ne szedjem le azonnal a székről, ágyról, kanapéról, amikor láttam, hogy esés lesz belőle.
Amióta kitört a tavasz (nyár), a játszótéren adja elő ugyanezt, kizárólag az ötéveseknek fenntartott mászókákra mászik fel, meg a kerítésre, jó magasra, utóbbi csak azért kellemetlen, mert fogalma sincs, hogy jöjjön le. Én meg álldogálok robbanásra készen fél méterre tőle, hogy ha esik, még alányúlhassak, de azért kísérletezhessen, gyakorolhasson is.
Egy szó mint száz, 2-3 hónapja lóg a levegőben egy nagyobb zakó, és minden megúszott esés után hálát rebegtem az őrangyalainak, és igyekeztem tudatosítani magamban, hogy a nagy számok törvénye alapján az egyik ilyenből ügyelet lesz.
Csak arra nem számítottam, hogy a gyerek két méterre az apjától, a lakásban fog a földbe állni, fejjel előre. Pedig így sikerült. Nekifutásból “mászott” fel a kanapéra, fent még tolt egyet magán, így a lendület át is vette a támlán, fejjel esett le a túloldalon, Mire az apja odaért, már csak az üvöltve zokogó gyereket kanalazhatta össze a földről (pedig igen látványos vetődéssel szelte át a nappalit).
Közepes ijedség (edzésben vagyunk), keze-lába mozog, az üvöltést két perc után abbahagyta, huhh, úgy nézett ki, ezt is megúsztuk. Aztán fél órával később mandínerből jött vissza belőle ebédnél a töltöttpaprika, oké, közepesnél egyel nagyobb frász, nyomás az ügyeletre (szombat volt).
Ott egy nagyon kedves sebészdoktornő megnézte minden oldalról, majd a biztonság kedvéért kért egy koponyaröntgent. Azt most nem részletezném, mekkora móka egy tíz kilós ólommellény alatt izzadva rávenni egy másfél éves, halálra rémült gyereket, hogy a fejét úgy tartsa a kijelölt területen, hogy használható felvételt tudjon készíteni az orvos.
A lényeg, hogy a gyereknek kutya baja, nem lett agyrázkódása, és pár nap alatt az éktelen lila folt is elmúlt a homlokáról.
Az orvos négyparancsolatát megosztom, hogy a más, kalandvágyó gyerekek szülei ne tipródjanak a menjünk, vagy ne menjünk a kórházba kérdésen.
Nagyobb esés után akkor kell kórházba rohanni, ha:
- Nem sír fel közvetlenül az esés után
- Elájul
- Közvetlenül az esés után hány
- Pupillái nem egyformák
Ha bármelyik ezek közül fennáll, irány a legközelebbi gyerekorvos! Azt már csak én teszem hozzá, hogy ha nem tudjuk eldönteni, mekkora a baj, inkább vigyük be potyára, mint hogy órákkal később derüljön ki, hogy azonnal meg kellett volna mutatni egy hozzáértőnek.
Kövessen minket Facebookon is!
