Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
Támogatjuk, hogy alkalmazkodjon egy helyzethez, vagy a helyzetet alakítjuk úgy, hogy ne kívánjon alkalmazkodást? A pszichológus szerint ez a fontos.
Sokszor mondják, hogy a gyereknek szembesüli kell tettei következményével, és hogy nem szabad burokban nevelni. De amikor arra kerül a sor, hogy konkrét helyzetben döntést hozzunk, könnyen kimennek ezek az elvek a fejünkből. Kétségtelen, hogy a szülőség abból is áll, hogy megvédjük a gyereket a külvilág hatásaitól, biztonságot nyújtunk neki. Ha nem is burokban, de fészekben neveljük őket, ahonnan kilátnak, de azért megtartja őket. Ám könnyű túlzásba esni, és olyasmiben is védelmet nyújtani, amivel már a gyerek is elbánna. Ilyenkor többet használunk azzal, ha kicsit hátra lépünk.
Érdemes különbséget tenni aközött, hogy ráérez a szülő, most valamiért több pátyolgatásra van szüksége a gyereknek, és aközött, hogy valójában saját maga miatt dönt: mert ő nem bírja nézni a csemete nyűglődését. Természetes, hogy vannak pillanatok, mikor a gyerek elesettebb.
Talán nem is derül fény konkrét okra, máskor egyértelmű, hogy azért igényel az életkoránál kisebbnek járó bánásmódot, mert például beteg vagy összeveszett valakivel és szomorú. Fontos, hogy ezekre a rezdülésekre rezonáljon a szülő, és a következetesség félreértéséből fakadóan ne igyekezzen mindig ugyanúgy, robotként viselkedni.
Lehet, hogy egyedül szokott törölközni fürdés után az ovis, de ha ma épp bújósabb, és jól esik neki, ha mi törölgetjük meg, miért ne? Lehet, hogy tud önállóan enni a kétéves, de valamiért most arra kér, etessük meg, miért ne? Nem szoktunk éjjel tizenegykor csokit adni a gyereknek, de ha a napok óta betegeskedő kölyöknek most ment le a láza, végre van egy kis étvágya, és csoki esne neki jól, akkor, ha nem is kilószám, de egy-két falatot adunk neki.
De vannak helyzetek, mikor a gyerek maga szeretne vállalni valamilyen nehézséget, és a szülő azzal segít, ha partner ebben. Mint Sáránál, aki háromévesen elhatározta, leszokik a cumiról, és megkérte szüleit, dobják ki. Persze nem merték kidobni, eltették. Volt olyan helyzet, mikor Sára nyűgösebb volt, és eszébe jutott az anyukának, most biztos megnyugtatná a cumi, és ilyen életkorban még igazán belefér... De figyelembe vette Sára kérését, és magában tartotta gondolatait.
És persze semmi tragédia nem történt, megnyugodott így is a kislány, hiszen nagyon is jól érezte, mikor megfogalmazta a kérést, hogy neki erre már nincs szüksége. Na igen, nehezebb lett volna az anya helyzete, ha Sára kétségbeesetten sírt volna a cumi után: azt mondja az anya, szerencse, hogy megúszta ezt a kihívást, mert nem tudja, mit tett volna. Ha nem is a végletekig kellett volna kitartani (különösen nem egy háromévesnél), azért abban a helyzetben is legalább egy próbát érdemes tennie a szülőnek, sikerül-e kimászni az érzelmi viharból a cumiról való leszokás feladása nélkül.
Hiszen ezzel megtapasztalja a gyerek azt, amire olyan sokszor lesz még szüksége, hogyha a nehézségek ellenére is kitart az elhatározása mellett, akkor végül célt ér. Természetesen ennek akkor van értelme, ha a gyermek érettségének, életkorának megfelelő a célkitűzés.
A fájdalomtól való értelmetlen megkímélés másik esete, mikor a veszteségektől akarja megóvni a szülő a gyereket. Olyanoktól is, amiktől nem lehet, amik az élet normális részei. Elpusztul a kutya, és mire hazaér az iskolából a csemete, ott van egy másik. Értelmetlen, sőt káros megoldás, arra buzdítjuk a gyereket, hogy ne élje át a veszteség fájdalmát, azaz ne gyászolja el, hanem fojtsa el, terelje el a figyelmét, ahelyett, hogy abban segítenénk neki, hogy elvégezze a pszichológiai munkát, amit egy háziállat elvesztése igényel.
Egészségesebb, ha az állattól való elbúcsúzásban segítünk, ha van kert, együtt eltemetjük, ha erre nincs lehetőség, szimbolikusan búcsúzunk el, például egy kőre ír a gyerek pár szót búcsúzóul, amit aztán vízre bocsátunk. Kitehetünk egy fotót is róla, és jó, ha néha szóba kerül. Nem kell feladatszerűen beszéltetni a gyermeket, de szóba hozhatja a szülő, hogy eszébe jutott, milyen kicsi volt, mikor elhozták, szinte elfért a tenyerében. Biztos van, aki számára ez kegyetlenségnek tűnik, mert csúnya dolog feltépni a gyerek sebeit. Az igazság az, hogy azok a sebek még nem gyógyultak be, nincs mit feltépni, éppen a gyász segít abban, hogy begyógyulhasson.
A harmadik gyakori megnyilvánulása a túlféltésnek, hogy az élet természetes nehézségeitől védi meg az ember a gyermeket. A játszótéren elveszik a labdáját, ezért inkább viszi magányos sétákra, ahol nincs másik gyerek, így nincs összeütközés. Vagy a következményeket tünteti el a szülő. Órákig vacakolt a gyerek az öltözködéssel, ezért lekési a cirkuszi műsort, de a szülő gyorsan szerez helyette mozijegyet, nehogy átélje a gyerek a hiányt.
Persze, direkt szekálni nem szabad a gyereket, ne morgolódjunk neki egész délután, hogy „látod milyen rossz és unalmas itthon, hogy nem mentünk el a cirkuszba”. Jól érezni azért szabad magát, és a szülő dolga, hogy ebben segítse is, de nem úgy, hogy eljátssza a megmentőt.
A lényegi különbség a szerencsés és kevésbé szerencsés megoldások között, hogy abban támogatjuk-e a gyermeket, ő maga alkalmazkodjon egy helyzethez, vagy a helyzeteket alakítjuk úgy mindig, a végletekig, hogy ne kívánjanak alkalmazkodást. Segíteni szabad, sőt kell, de inkább abban, hogy a saját bőrén megtapasztalja, a nehézségek elviselhetők, a konfliktusok megoldhatók, a veszteségek feldolgozhatók.
