Nem lenne logikus, ha a nőgyógyászok nők lennének? Én többé nem megyek pasihoz, mert csak rossz tapasztalatom volt. A nők empatikusak, és nem aláznak.
Abban a régióban, ahol felnőttem, férfiak uralta terep volt a nőgyógyászati szakma, nem dolgozott egy női nőgyógyász sem, de igazából meg sem fordult a fejemben, hogy ne férfi nőgyógyászt keressek, ez volt ugyanis a megszokott, mintegy tradíció. Nem volt hát más választási lehetőségem még akkor sem, amikor még szűzen, irtó megalázó helyzetbe kerültem az első alkalommal, mert fogamzásgátlót szerettem volna felíratni. 17 és fél évesen az orvos nemhogy nem dicsért meg, hogy felelősségteljesen vágnék bele a szexuális életbe, de még le is cseszett, hogy ennyi idősen még a tanulással kellene foglalkoznom, és nem a testem felkínálásával. Még az is lehet, hogy valójában ő vette el a szüzességem: figyelmen kívül hagyva, hogy még nem voltam fiúval, durván nyúlt belém, véreztem is utána.
Az érzéketlenség úgy tűnt, a szakma velejárója, hiszen az elmúlt tizenöt év alatt szinte csak ilyen fazonokkal hozott össze a sors, pedig a sok költözésnek köszönhetően tucatnyi szakmailag elismert nőgyógyász és szülész keze alatt átmentem.
- Az egyik az első terhességem alatt megjegyezte, hogy CSÚNYA a belső combomon kialakult stíra, igazán odafigyelhetnék erre, hiszen még csak a terhességem elején vagyok.
- Ugyanez az orvos a szülés előtt megjegyezte, szeretné, ha majd jókislány lennék és nem kiabálnám tele a szülőszobát, ahogyan más anyák. A vajúdást így megszeppenve, nyikk nélkül éltem át, de az eltorzult arcomat látva még így is odaszólt, hogy nem fáj az annyira.
- A második gyerekemmel 25 kilót szedtem fel, mire az akkori orvos beszólt, hogy ha így haladok, búcsút inthetek a férjemnek, mert ilyen kövér nőt nem fog megkívánni.
- Egy másik a haverjával csevegett telefonon, miközben széttett lábakkal feküdtem előtte.
- A vizsgálatok általában fájdalommal jártak.
- Empátia nyomokban sem volt felfedezhető, annál inkább a felsőbbrendűség érzékeltetése.
Megalázottságomban évekig kerültem a nőgyógyászatot, és ha megkérdezték, miért nem vállalunk be egy harmadik gyereket, mindig az volt a válaszom, hogy én többé be nem fekszem egy férfi nőgyógyász kezei alá. Egy pesti ismerősöm fejéből pattant ki az isteni szikra: hogy hát akkor miért nem keresek női nőgyógyászt. Szégyelltem, hogy ez a megoldás eddig nem jutott az eszembe, pedig ahogy körülnézek, még most is ritka a női nőgyógyász, és állítólag sok nő ódzkodik is a dologtól. Hát én fogtam magam, és a menőségi szempontokat a háttérbe szorítva egy kevésbé ismert, nem férfi szülész-nőgyógyászt választottam. Hogy mi történt?
- Tapintatra és empátiára találtam. Mivel azonos neműről volt szó, a doktornő tudta, milyen szégyenérzettel fekszenek fel a nők a vizsgálóágyra, és ezt igyekezett is azonnal oldani.
- Mivel tisztában volt azzal, hogy mennyire kényes dolog a hüvelyi vizsgálat, úgy nyúlt belém, ahogyan ő is elvárná, hogy belé nyúljanak egy vizsgálat alatt.
- Könnyebben tudtam vele beszélni a problémáimtól.
- Megértette, hogy félek a szüléstől, mert a másodiknál úgy éreztem, hogy beledöglök. Mert ő is átélte már a kínt.
- Egyenrangú félként kezelt, nem éreztem azt, hogy megnyilvánulásaival azt sugallja: nélküle úgysem tudom megszülni a gyereket.
Az, hogy ki milyen szakember, nem az empátián múlik. De a szakmai tudást azonnal felülírja nálam az empátia. Biztos vagyok abban, hogy vannak a férfiak közt is olyanok, akik szívvel-lélekkel dolgoznak a szakmában, de nem én leszek az, aki a páciens-körüket bővíteni fogja. A jövőben is maradni fogok a női nőgyógyász-szülészeknél, még ha Magyarországon méltatlanul is kevés van belőlük.
