Állítsd be Google keresőjét, hogy a találatok között biztos ott legyen a Dívány!
Vajon egy egyszerű fájdalomcsillapító injekció hiányzott ahhoz, hogy az első gyerekem ne lombikbaba legyen? Mert a másodiknál csak ennyi kellett.
Két gyerekem van. Az első lombikbaba, a második nem az. Senki ne értse félre, semmi pénzért nem cserélném el őket, és a történetnek az én szempontból már nincs jelentősége, túl vagyok rajta. De az én esetem talán segíthet másoknak, akik éppen abban a cipőben járnak most, amiben én voltam, öt évvel ezelőtt.
Bár a múltban nincs "ha", utólag mégis felmerül, talán az elsőnél sem kellett volna a lombikig jutni, ha én jobban észnél vagyok, ha láttam volna a fától az erdőt. A második gyerekünk olyan beavatkozás - az első inszemináció - után fogant és született meg, amiből az elsőnél négy kísérleten vallottunk kudarcot.
Mi volt a különbség? Az orvos. Az első, akit nem érdekelt, hogy minden alkalommal olyan fájdalmat okoz, ami után görcsöltem és véreztem napokig. És a másik, akinek ezt egyszer kellett említeni, és egy egyszerű algopyrin+nospa kombinációval megelőzte ezt. És persze én, aki addigra már tudtam, mi az, amit egyszerűen nem viselek el, akkor sem, ha gyereket szeretnék.
Nekem akkor több éves próbálkozás után jött el az a pont, amikor inkább elmenekültem az aktuális orvosomtól. A nemtörődömsége miatt teljesen bizalmamat vesztettem benne, a rengeteg kellemetlenség miatt pedig eljutottunk oda, hogy fél évre feladtuk a próbákozást – az utolsó csepp négy sikertelen, és igen fájdalmas inszemináció volt.
Azt csak a következő dokinál tudtam meg, hogy nem kellett volna minden próbálkozás után görcsökkel és vérezve hazamennem, ha beadnak egy mezei fájdalomcsillapító-görcsoldó injekciót – semmi hókusz-pókusz, minden orvosi rendelőben rendelkezésre álló gyógyszerekről van szó, de az első kezelőorvosomat nem érdekelte, hogy nekem mennyire kellemetlen, vagy fájdalmas a művelet, ő letudta a kisműtétet, részéről el volt intézve a dolog.
Azt sosem fogom megtudni, vajon sikeres lett volna az a négy inszemináció, ha szorul belé annyi törődés, hogy megpróbál segíteni a fájdalmon – ahogy az új orvosomnál, akinél kaptam fájdalomcsillapítót a beavatkozások előtt, mindkét gyerekem az első kísérletre megfogant (két év különbséggel).
Az viszont biztos, hogy rengeteg kellemetlenségtől, adott esetben fájdalomtól kíméltem volna meg magam, ha előbb mondom azt, hogy ebből elég, és előbb keresek egy orvost, aki nem csak a futószalagon következő darab 55 kiló húst látja bennem.
Mindenkinek más a fájdalom- és ingerküszöbe, mindenki mást bír és áll ki azért, hogy gyereke lehessen. De az biztos, hogy helyettünk senki sem fogja azt mondani, hogy eddig, és ne tovább.
Ha rossz érzés elmenni a következő vizsgálatra, ha órákat kell várni, miközben dolgozni is kellene, vagy rohanni haza a nagyobbikhoz, ha fáj, amit az orvos csinál, és amikor ezt jelezzük, nem tesz semmit a fájdalom enyhítésére, ha semmibe vesz az asszisztense, tessék rávágni az ajtót, és tovább állni egy következőhöz.
Igenis, érdemes lenne látnunk a fától az erdőt
Van a meddőségi kezeléseknek egy vetülete, amiről nem sok szó esik, mégpedig az “alany”, azaz a leendő anya testi önrendelkezése.
Pont olyan komoly a dolog, mint amennyire hangzik, és bár sok múlik a kezelőorvoson is, helyettünk senki sem fog kiállni értünk. Amikor egy nő eljut a meddőségi szakemberhez, általában kellően kétségbe van esve ahhoz, hogy a célon kívül más ne férjen bele a látómezőbe. Vagy ahogy mindközönségesen mondják: nem látja a fától az erdőt. Én is így voltam ezzel, amikor két év sikertelen spontán próbálkozás után elkezdtem orvoshoz járni, hogy kiderüljön, mi a probléma, és végre teherbe eshessek.
Az ember jár egyik orvostól a másikig, egyik vizsgálatról a másikra, adott esetben hónapok telnek el úgy, hogy megszúrják havonta akárhányszor, csinálnak egy-két sima, továbbá egy-két hüvelyi ultrahangot, érdeklődnek a szexuális szokásai, az étkezési szokásai, a káros szenvedélyei felől, és egyre természetesebb lesz a sok macera, a fizikai és lelki vájkálás, és igazán fel sem tűnik, mert mi ez ahhoz képest, hogy a végén bekövetkezhet a terhesség, amire annyira vágyik.
Ráadásul a meddő nőkben gyakran munkál a rejtett bűntudat, amiért nem “sikerül” teherbe esni – hogy miért, az is megérne egy misét –, és még egy támogató férjjel, párral is magukat rágják a helyzet miatt. Ilyenkor az ember végképp nincs abban az állapoban, hogy hangosan kiálljon magáért.
A sok megúszhatatlanul kellemetlen vizsgálat között nem számít, ha órákat kell sorban állni, ha szétdurrantják a vénáját a vérvételnél, ha küldözgetik a beutalóval, ha goromba az orvos, vagy a nővér.
Pedig, de számít.
A cél nem mindig szentesíti az eszközt
Egy nő életében ez talán az egyik legkiszolgáltatottabb helyzet. Hogy csak “idegenek” segítségével lehet gyereke, az ő tudásukon, szakmai felkészültségükön és empátiájukon múlik, hogy anya lesz-e valaha. Anélkül, hogy belemennénk a magyar egészségügy állapota feletti kesergésbe, ki kell jelentenünk, hogy sajnos gyakran épp ezek a szakemberek felejtik el, hogy milyen kiszolgáltatott is a nő, aki épp a váróban, vagy a rendelőben ül.
Ezért nekünk kell észnél lenni még akkor is, amikor semmi másra nincs eszünk, csak a peteérés napjának kiszámítására. Ez akkor is a mi testünk, az én testem, ha épp adott kérdésben nem úgy funkcionál, ahogy kellene neki, és jogunk van rendelkezni felette – és, ha elérkezik a pillanat, amikor úgy érezzük, hogy nem vagyunk urai a helyzetnek, megálljt is csak mi parancsolhatunk.
Akármennyire is szeretnénk gyereket, nem oké, ha az orvos a teli rendelőn kiabálja keresztül, hogy Na, menstruál már?, miközben én - eddig a pillanatig - még azt sem tudtam, hogy ez a kísérlet sem sikerült. Nem oké, ha másfél órán keresztül kell várni egy nőgyógyászati vizsgálóágyon kiterítve, mert neki éppen közbejött valami. Nem oké, ha nem érdekli az, hogy valami fáj.
És nagyon fontos: egy orvos nem attól lesz számomra jó, hogy mézesmázas vagy hajbókol. Ezt nem várom el. Azt viszont (most már) igen, hogy vegyen emberszámba.
