Némi vagányság vagy szemtelenség valószínűleg általában az élethez is kell, de a szülői léthez mindenképp, legalábbis nagyon nehézzé válik az anya és apa dolga, ha mindenben igyekeznek jól neveltnek, simulékonynak maradni. Legyen ez a cikk bátorítás mindazoknak, akik még hezitálnak, hogy megengedjék-e maguknak, hogy kövessék a belső iránytűt.
Már a terhesség ideje alatt rengeteg információ és szubjektív vélemény zúdul az emberre arról, mi jó neki és gyermekének. Önmagában mindegyik rendben van: elmondja a nőgyógyász és a védőnő, mire kell figyelni, és akár akarja az ember, akár nem, jobban észreveszi az összes idevonatkozó cikket és műsort. És persze a nagy hír tematizálja a barátokkal való beszélgetést is, mindenkinek lesz idevágó mondandója.
Még ha senki sem viszi túlzásba a témát, összességében akkor is hatalmas információmennyiség és jó tanács zúdul az emberre. Óhatatlanul lesznek benne ellentmondások, például az egyik szakember szerint ajánlott egy kevés vörösbort fogyasztani a várandósság idején, a másik szerint tilos. Lesz olyan is, amit mindenhonnan hall az ember, saját intuíciója viszont mást sugall.
Belefér, ha első alkalommal (vagy akár sokadik alkalommal) valamelyest szorong az ember emiatt. De ahhoz, hogy ne vesszen el az információrengetegben, és ne higgye, hogy a jó tanácsok egyben elvárások, melyeknek mind meg kell felelnie, kell egy kis lezserség, az a hajlandóság, hogy legyintsen arra, ami nem testhezálló.
Semmi baj, ha nem ilyen habitus volt eredetileg, menet közben is el lehet dönteni: „megengedem magamnak, hogy úgy csináljam, ahogy nekem tetszik”. A gyermek érdeke is, hogy minél előbb elkezdje ezt a szülő, mert ha saját magáért nem is áll ki, később a gyermekéért ki kell majd. Aki eleve ilyen alkat, nem is hinné, az emberek egy része mennyire nehezen adja meg ezt az engedélyt magának.
A jó szülésről sokat hallunk, olvasunk. Egy biztos, előfeltétele a jó szülésnek, hogy az anya érezze, ő is aktív részese a folyamatnak, felnőttként vesz benne részt. Ezt támogathatják vagy nehezíthetik a segítő szakemberek, de rajta is múlik. Nincs az a támogató orvos, bába, család, aki az anyai autonómiát pótolná. Az autonómia ott kezdődik, hogy egyáltalán mer érezni az ember, megengedi magának, hogy legyenek szükségletei. Elhiszi, hogy tudja, így jó, úgy pedig nem jó neki. Aki tudja, mi miért fontos számára, képes az ésszerű kompromisszumra is.
A harciasság, kompromisszumképtelenség mélyén mindig bizonytalanság rejlik. Valamilyen elvbe vagy mozgalomba kapaszkodik az ember, amiről úgy hiszi, biztosítja számára a tökéletes szülést, tökéletes anyaságot. Ha az orvos mást javasol, az ijesztő támadás számára. A probléma ott van, ha a biztonságérzet alapja kívül van, bármit is jelentsen ez, valamely ideológiai rendszert vagy példakép szavait arról, milyen pózban, hol szülünk, kell-e gátmetszés, hogyan szoptatunk.
Ha belülre helyeződik az iránytű, azaz az ember saját maga miatt érzi biztonságban magát, azért, mert a saját alkalmasságában bízik, akkor képes rugalmasnak lenni, ha a helyzet úgy kívánja. A vagányság vagy szemtelenség, mint a fentiekből kiderül, nem feltétlenül a külvilággal való konfrontációt jelenti, hanem egyfajta belső tartást, erőt.
Nincs olyan ember, akit a gyermeknevelés során ne érnének kisebb-nagyobb pofonok. Meg volt győződve, valami működni fog, és a csemete nem a várt módon reagál. Olyan is van, amikor három porontynál már jól működött a módszer, a negyediknél mond csődöt a tudomány. Mondjuk mindegyiknél használt a szép szó, az érvelés, erről a gyerekről lepereg. Vagy azt látja az ember, valamit az összes szülő képes megtanítani a csemetének, csak az övé csinálja másképp. Esetleg már úgy érezte, egész jó szülő, és akkor érkezik egy nem várt megjegyzés arról, hogy túl szigorú, túl engedékeny, következetlen stb.
Kudarcok nélkül egyszerűen nincs gyereknevelés, vagy legalábbis olyan tapasztalatok nélkül, amiket az arra érzékeny ember kudarcnak tekinthet. Ahhoz, hogy a sok nem várt, nem ideális visszajelzés ellenére mégis sikeresnek élje meg magát a szülő, és örömtelinek a szülőséget, kell humor, lazaság. Önirónia is, hiszen lehet, hogy átmenetileg éppen tényleg nem sikerül kezelni egy problémát.
Ilyenkor jusson eszünkbe, hogy a nevelés alapvetően próbálkozások sorozatából áll. Ha lenne mindenre jó megoldás, már megszületett volna a tökéletes gyermeklélektan könyv, melyet követve mindenki kiegyensúlyozott, boldog csemetéket nevelne. Ez a könyv azonban sosem fog megszületni, mert sem a szülők, sem a gyerekek nem gépek, és egy-egy mondat vagy tett hatását mindkét fél személyisége, a közös történetük, a szűkebb-tágabb család, az adott pillanat hangulata, az időjárás, és még száz dolog befolyásolja.
A legnagyobb vagányság ahhoz kell, hogy az ember elfogadja a gyerekét úgy, ahogy van. Lesz, aki felkínálja, hogy egy-egy viselkedést problémaként kezeljen a szülő. A családterápia során is igen gyakran visszatérő tapasztalat, hogy a harmóniát sokszor nem a változás, hanem az elfogadás hozza meg. Az, hogy elfogadja a szülő, a gyermek más temperamentum, más a ritmusa, az érdeklődése, mint ami az ő fejében volt a tökéletes csemetéről. Ilyenkor a szülő kezében van a lehetőség: kihúzza magát, és azt mondja büszkén „ő ilyen, és nekem így tökéletes”!
Cziglán Karolina, pszichológus
