Állítsd be Google keresőjét, hogy a találatok között biztos ott legyen a Dívány!
Mozaikcsalád vagyunk. Még legfényesebb időszakunkban is jobban hasonlítunk egy kitaccsolt sokfogásos ebédhez, mint művészi alkotáshoz. De élvezzük.
Egyszerű lélek, kétkedő elme, három férj, négy gyerek, hétfejű sárkány otthon, kilenc év szoptatás, tíz km futás hetente négyszer, száz köröm, amiért felelős vagyok, ezer dolog, amit már rég el kellett volna intéznem, de még bele sem kezdtem... Ez vagyok én, de ennél sokkal többek vagyunk.
Lássuk:
Bendő hajdan zseninek indult, később kiderült, tévedtünk. Viszont rengeteget eszik, ami jelenleg felesleges pénzkidobás: nem nő, nem hízik és nem okosodik. Jóakaróim szerint nyilvánvalóan valami hosszú távú befektetésről lehet szó. Zokszó nélkül tömöm, végül is az én fiam, ráadásul profin felügyeli kisebb testvéreit, ha éppen nem a számítógépen irtja a virtuális ellenséget, vagy légpuskával lövi szét (majd baltával aprítja fel) a nagyon is valóságos határidőnaplómat. Egy sznob gimnázium matektagozatán tölti napjai nagy részét, ennek különösebb jelentősége nincs az életünkben, pusztán dicsekvés céljából osztom meg az információt.
Szendvicsgyerek ab ovo középső gyerek szindrómában szenved, hiába tépem a számat, hogy négy gyerek esetében nincs középső, ő konokul ragaszkodik státuszához az összes ezzel járó ganajsággal együtt. A gyerekpszichológusok váltig állítják, hogy a fiam normális, anyai feladatom mindössze abból áll, hogy szeressem jobban, és tiszteljem mindazért a sok különleges bunkóságáért tulajdonságáért a kölykömet, ami azért idegesít, mert belőlem hiányzik. Kisszendvics most fejezte be a hatodik osztályt egy közepesen sznob nyolcosztályos gimnáziumban. Zajos sikerrel és nulla erőfeszítéssel. És most nem dicsekszem, anyai melldöngetésre garantáltan semmi okom. Kapcsolatunk alapvető szabálya, hogy soha, semmilyen körülmények között nem mesélhet arról, milyen eszközökkel gyűjti a jeleseket egy olyan iskolában, ahol a diákok állítólag vért hugyoznak az erőfeszítéstől. Egyébként vívni jár, eggyel több ok, ami miatt sokat vívódok én is. Nem kétséges, Szendvicsgyerek megesz minket reggelire.
Királykisasszony az új alom első számú versenyzője. Öt évesen egy csodaszép, elkényeztetett, hisztis punci. A körömlakkozáson kívül a legkedvesebb tevékenysége, hogy a bátyjai életét keseríti, ami nyilván nem könnyű küldetés, és sok energia felemésztésével jár. A harmonikus fejlődéshez szükséges tápanyagok jelentős részét gumicukor és nyalóka formájában veszi magához. Waldorf óvodába jár, ami szívás a szülő számára, viszont azzal a reménnyel kecsegtet, hogy amit anyaként elcseszek, azt a két óvónő és a többi elcseszett gyerek az elcseszett szüleivel együtt kompenzálja.
Kórházi Farkas a mi meglepetésgyerekünk. Királykisasszony adta a találó nevet, amikor kishúgát haza cipeltük a szülészetről. Minden valószínűség szerint kétéves agyában a leggonoszabb lényt ez a buta erdei állat testesíthette meg. A kezdeti kétségek után bebizonyosodott, hogy másodszülött kislányunk is képes elindulni az intellektuális fejlődés útján, s ma már zokogva tiltakozik:
Én nem vagyok kórházi és nem vagyok farkas, én egy Ojó vagyok
Ojót már a szülészeten könnyedén felismertem a többi nyivákoló lila csomag között hatalmas füleiről és közel ülő szemeiről. A haja három éves korára annyira megnőtt, hogy nem csak a fülét, hanem a szemeit is eltakarja. Az azonosítás továbbra is gyerekjáték: a játszótéri gyerekek között neki van a legnagyobb feneke, amiket megnyugtatóan masszív husicölöpök tartanak. Viszont nagyon szépen öltöztetjük. Ojókánk sorsa borítékolható: utolsó reménysugara egy öregedő házaspárnak, aki három gyerek elrontása után kapott még egy lehetőséget, hogy gyermeknevelés terén villantson egyet.
Ember szépreményű yuppie-fiúnak indult, míg meg nem ismert engem. Ma már pocakosodó, gondterhelt, májproblémákkal küzdő nagycsaládos idegroncs, aki dicső múltjából, ha mást nem is, de a humorérzékét megőrizte. Bendő barátai szerint igazi lúzer, aki ahelyett, hogy kínkeservvel megkeresett lóvéját az Élet Napos Oldalán herdálná el, pénzt és energiát nem kímélve egy bolond, szottyadásnak indult asszonyt és négy félresikerült kölyköt (akiből kettő még csak nem is a sajátja) próbál meg társadalmilag emészthető lénnyé szelídíteni.
Hatfős csapatunk a Fostengerben lakik. Családi fészkünk elnevezése Embertől ered, aki egy szép őszi estén a munkából hazatérve körbenézett békés, meghitt otthonán, ahol éppen semmi jel nem mutatott arra, hogy ez az ő békés, meghitt otthona,
Uramatyám, ebben a fostengerben megpihenni nem egy kéjutazás!
Családunk teljes jogú tagja Zöld Herceg, akit négyéve vásároltunk: Emberrel volt pár jó napunk, amikor abban a hitben ringattuk magunkat, hogy a társadalom megbecsült tagjaiként három gyermekünkkel elegáns kivitelezésű, nemes vonalú ötszemélyes kombi autóban feszíthetünk. A kétcsíkos terhességi teszt gyorsan felébresztett, s a puccos státuszszimbólumot egy pisilésnyi idő alatt kinőttük. Nagyjából ugyanennyi időre volt szükségünk ahhoz, hogy le is lakjuk: Zöld Herceg immár elsüllyedt a Fostengerben. Aki disznók közé keveredik, megeszi a rozsda... Néhány hónapja felmentő seregként megérkezett hozzánk Lali, a kevésbé elegáns, hétszemélyes fenegyerek, akiről akkor vettük észre, hogy hat üléssel rendelkezik, amikor már megvásároltuk. A Totalcar csak kéttonnás szopórollerként emlegeti. Én így is szerelmes vagyok belé.
Életünk színpadán gyakran feltűnik srácaim apja, Előember. Rendszerint éhes, jó szóra vágyik, vagy elromlott az autója. Ilyenkor megetetjük, adunk neki jó szót és gépkocsit, ami addig marad a feneke alatt, amíg ki nem fogy belőle a benya, vagy el nem romlik. Ilyenkor nem etetjük meg, és nem adunk neki jó szót, ellenben megfogadjuk, hogy soha többet semmit ennek a hálátlan disznónak...
Ez a mi pereputtyunk. A pszichológusok idealista módon mozaik, vagy patchwork családnak becéznek minket. A kifejezések nagyjából azt takarják, hogy nem egy szülőpárból és a közös gyerekekből állunk, hanem különböző családrészek „összeolvadásából” keletkeztünk. A hasonlat azt az optimista elképzelést tükrözi, ami szerint ezek a különböző foltok (vagy kövecskék) megtartva önállóságukat összetoldozgatva egy esztétikus formátumot hoznak létre. Aki ezt a baromságot kitalálta, nyilván soha életében nem látott mostohaszülős konstrukciót (vagy mozaikot és patchworkot), magam részéről inkább úgy érzem, hogy még legfényesebb időszakunkban is jobban hasonlítunk egy földre kitaccsolt sokfogásos ebédhez, mint művészi alkotáshoz.
Viszont szórakoztató és szerethető ez az idióta családi forma, különösen az első megrázkódtatások után. Amikor például kiderült, hogy a gonosz mostoha közreműködésével kistesó érkezik, Bendőnek elég volt megígérni, hogy ezután is ugyanannyi ennivalót kap, és Szendvicsgyerek is pillanatok alatt megnyugodott, amikor fejben összeállította annak a halálozási listának a sorrendjét, amiben az új betolakodókat is figyelembe véve az övé lehet a teljes családi örökség.
Én továbbra sem adom fel, hogy egyszer megtanulom különböző gyermekeim különböző vezetékneveit, ha már nem voltam elég körültekintő ahhoz, hogy ugyanolyan nevű férjeket válasszak magamnak. Az elképedt arcú hivatalnokok meg le vannak tojva, amikor véletlenül mégsem találom el az aktuális gyerekhez tartozó aktuális vezetéknevet.
Bár a neveket időnként elfelejtem, de azt sosem, hogy nekem lehet annyi férjem, ahányat csak akarok, de a gyerekeimnek csak egyetlen édesapja van (mármint fejenként). Nem áltatom magam azzal sem, hogy a srácaim nyertek a szakításommal, mert jobb nekik egy boldog, elvált anya, mint egy savanyú nem-elvált. A fiúknak a legjobb akkor lett volna, ha rendbe rakom a kapcsolatomat Előemberrel. Ettől persze nem gyötör a lelkiismeret-furdalás, csak kevesebb marhaságot kell összehazudozni magamnak.
A jó hangulat kedvéért igyekszünk szeretni egymást, és sosem teszünk úgy, mintha „normális” család lennénk. Mozaiknak és nagycsaládosnak lenni minőségileg más műfaj, bonyolultabb, és teljesen abnormális, de határozottan vicces és szerethető.
