Nevelni kell, idomítani viszont nem. A pszichológus az olvasók kérésére arról ír, hogyan tudunk úgy fogalmazni, hogy ne fájjon a gyereknek a nevelés.
Egy korábbi cikk bemutatott tíz mondatot, ami gyakran elhagyja kétségbeesett, vagy csak meggondolatlan szülők száját, és ami komoly fájdalmat, sérülést okozhat a gyereknek, akin csattannak a szavak. Nagyon sok olvasó írta kommentben és e-mailben is, hogy örülne annak, ha azt is megtudná, mit mondjon ezek helyett. Megkértük a Poronty pszichológusát, Karolinát, írjon erről.
Nagy félreértés volt azzal a cikkel kapcsolatban, hogy sokan a nevelés és az idomítás közé egyenlőségjelet tettek, és úgy értelmezték, a cikk a nevelés ellen szólt. Holott nem, nevelni nyilván kell, csak nem mindegy, hogyan.
Volt, aki azt kifogásolta, ezek szerint már hozzá sem szabad szólni a gyerekhez. Remélhetőleg, azért nem csak az a tíz mondat jön a legtöbb szülő szájára, de az élethelyzetek, amikben ezek felmerülhetnek, mindenki számára ismerősek, ezért érdemes azzal is foglalkozni, mit tegyünk, mondjunk helyettük.
Soha többet helyett
Sokszor tapasztalja a szülő, a kérés, indoklás nem elég, ekkor következik a fenyegetés. A fenyegetést nemcsak, hogy gyermekbarátibb, de hosszútávon hatékonyabb is következményre cserélni. Minél életszerűbb a következmény, annál jobb!
Az életszerűség azt jelenti, valós kapcsolatban áll a tettel, például helyre kell hozni a csemetének a kárt. „Ha összefirkálod a falat, le kell takarítanod.” Persze, ettől még összefirkálja, már azért is, hogy lássa, beváltja-e a szülő ígéretét. És miután egyszer, kétszer, ötször pontosan az történik, ami elhangzott, értelmét veszti a játék, hiszen a szülőt nem lehet kihozni a sodrából, viszont valóban rendbe kell hozni a kárt. Kisebb, egy-másfél éves gyereknél se fenyegetést, se következményt ne helyezzünk kilátásba, szóljunk rá határozottan, állítsuk le a viselkedést, és tereljük el a figyelmét.
Rossz vagy, hülye vagy helyett
Rossz vagy, hülye vagy... ezek a mondatok sok szülő fülét bántják, de számtalan burkolt változat létezik, ami, ha nem is ilyen csúnyán, de ugyanezt fejezi ki, hogy kevésnek, alkalmatlannak, silánynak tartja gyermekét. A probléma nem is ott kezdődik, mikor elhangzik a mondat, hanem a gondolatnál.
Aki nem büszke gyermekére, érdemes elgondolkodnia rajta, vajon mit is vár tőle, és miért nem tud annak örülni, amilyen? Ha alapvetően elégedett a poronttyal, csak az aktuális tett ellen van kifogása, ne csak azt indokolja, miért nem tetszik, amit a gyermek csinált: ilyenkor érdemes a múlt helyett a jövőre fokuszálni, adjunk ötleteket, hasonló helyzetben milyen más választása van.
Például, ha a hároméves dühében, amiért nem sikerült a rajza, földhöz vágta az egész ceruzakészletet, mondhatjuk, ha annyira dühös, hogy valamit tennie kell, szaladjon egy kört a kertben.
Lelki terror helyett
Nem foglak szeretni, illetve, ha szeretsz, nem csinálsz ilyet... Itt is igaz, akinek ilyesmi jön a szájára, az alapvető viszonyulásán érdemes elgondolkodnia, számára vajon miért nem fér bele a szeretetbe, hogy a gyermeknek külön személyisége és akarata van. Az érzelmeknek persze helye van a nevelésben, hiszen nem robotokkal él a gyermek, hanem hús-vér apával és anyával.
Meg lehet mondani, hogy „Szeretlek, de most haragszom emiatt.” Vagy „nem örülök annak, amit csináltál, mert nem ebben állapodtunk meg.” Nem kell tehát eljátszani, hogy hidegen hagyja a szülőt, amit a gyermek tesz, csak legyen egyértelmű, hogy magát a szeretetkapcsolatot semmilyen tett vagy esemény nem tudja veszélybe sodorni.
Csalódtam benned helyett
A „csalódtam benned” mondat azért is olyan fájdalmas, mert a szülői büszkeség egyformán lételeme a kétévesnek és a negyvenévesnek. A szülőtől várja az ember annak visszaigazolását, hogy elég erős, elég jó az élethez. Felnőtt, már családos nők és férfiak is képesek aszerint alakítani döntéseiket, hogy hátha egyszer megkapják ezt a visszajelzést idős apjuktól, anyjuktól.
Aki úgy tekint gyermekére, mint ajándékra, meglepetésre, akinek saját, önálló személyisége fokozatosan bomlik ki a szeme előtt, valószínűleg ritkán él meg csalódást. A csalódásban benne rejlik az a hiedelem, a gyermek dolga, hogy a szülő céljait valósítsa meg. Előfordulhatnak persze olyan hétköznapi csalódások, mikor például megbíztunk a gyermekben, és ő mégsem viselkedett annyira éretten, például megígérte, hogy felkészül a dolgozatra, de ellógta az időt.
A csalódott szülő magával van elfoglalva, ahelyett, hogy a gyermek szempontjából nézné a helyzetet. Vajon ő miért döntött így, és lehet-e segíteni neki abban, hogy máskor jobb döntést hozzon? Szüksége van-e szorosabb ellenőrzésre, vagy egyszerűen csak arra, hagyjuk, hogy megtapasztalja tettei következményét, és előbb-utóbb észbe kap? Lehetséges-e, hogy nem volt önbizalma belevágni a feladatba, mert úgy látta, ő ezt az anyagot nem érti?
A lényeg a szempontváltás: egy hajóban evezünk a gyermekkel: ő is, a szülő is azt akarja, legyen sikeres, boldog. A szülő feladata, hogy segítsen elgörgetni az utat eltorlaszoló akadályokat. Ha a „csalódás” oka, hogy tudja a szülő, a gyermek többre, jobbra is képes lett volna, sok esetben elég ezt szóvá tenni, és a kritika egyszeriben bátorítássá válik.
Egy apa például megrökönyödött, hogy kamasz fia SMS-ben szakított barátnőjével. Zsigerből az a mondat jött a szájára: „te vagy olyan bátor, hogy a szemébe is el tudod mondani, ha már nem akarsz vele lenni”. Évekkel később mondta a fiú, milyen sokat jelentett neki ez a visszajelzés, mert valóban nem érezte annak idején magában a bátorságot, nem tudta, elég erős-e a nyíltabb megoldáshoz. Később merített az apai biztatásból, és már egy másik helyzetben támasza volt a mondat.
