A szüleinktől tanuljuk meg, milyenek az emberi kapcsolatok, milyen a világ, milyennek látnak minket mások. Hogyan lehet erre nem rágörcsölni?
Furcsának tűnhet, hogy bármilyen problémáról, lelki zűrzavarról van szó, a pszichológusok folyton a gyerekkorral, azon belül is a szülőkkel való kapcsolattal jönnek. Minél komolyabb nehézségről van szó, annál inkább az anyával, apával való kapcsolatban keresik a magyarázatot. Ez különösen azok számára lehet ijesztő, akik kisgyermekeik nevelésén fáradoznak. Azt az érzést keltheti, ha valamit elrontanak, végérvényesen tönkre teszik vele gyermekük életét.
Erre a félelemre jöhet a felháborodás válaszul: „Mindent megteszek a gyerekemért, mindennél jobban szeretem, és mégis bűntudatom kell, hogy legyen már jó előre? Végül úgyis énrám húzzák a vizes lepedőt!” Innentől kezdve habitustól függően többféle folytatás képzelhető el: a dac, hogy kidobjuk az egész témát az ablakon, és liberális túlérzékenykedésnek könyvelünk el mindent, ami arról szól, mi okoz traumát a gyermek számára, és milyen szülői magatartással kerülhető ez el. A másik lehetőség, hogy még nagyobbra nő a szorongás, és még kínosabban igyekszik az ember tökéletes szülőnek lenni.
Az egész probléma mélyén rejlik egy félreértés, amit nem árt tisztázni: a pszichológia nem a hibást keresi! Azért fontos beszélni arról, hogyan hat a szülő a gyermekre (és fordítva), mert ez segítséget jelenthet azok számára, akik feldolgozatlan terheket hordoznak, és maguk sem értik, miből fakad ez, így megszabadulni sem tudnak tőle.
Sokan vannak úgy: semmilyen látványos sérelem nem érte őket gyermekkorukban, a szülők nem voltak alkoholisták, nem verték péppé őket, nem is hagyták otthon egyedül három napra ötévesen, mégis van valami fájdalom, valami nyomasztó érzés, ami nem érthető meg, ha csak a jelent nézzük. Például nem tud bízni az emberekben, nem hisz a pozitív visszajelzéseknek, fél, hogy elveszti a másik szeretetét, féltékeny, noha a másik erre nem adott okot. A cél tehát nem a megbélyegzés, hanem a segítés. És természetesen nem csak abban, hogy ki-ki megértse saját gyermekkorát, hanem abban is, hogy tudjon másmilyen szülő lenni.
De még mindig ott lebeg a kérdés, miért eredne olyan sok kapcsolati zavar a gyermekkorból. Amennyire több könyvtárnyit lehetne írni (és írtak is már) a témáról, olyan tömören is megfogalmazható a lényeg: azért ilyen fontos a gyermekkor, és azon belül is a szülőkkel való kapcsolat, mert ebből tanulja meg a gyermek, milyenek az emberi kapcsolatok, milyennek látják őt mások, hogy milyen a világ: biztonságos, kiszámítható-e, vagy éppen félelmetes, kezelhetetlen.
És mivel a szülőkkel való kapcsolat az első élmény erről, nincs viszonyítási alapja a gyermeknek, fel sem merül benne, hogy az anyja és apja nyújtotta élmények esetlegesek, hogy mások esetleg máshogy fognak velük viselkedni, és, hogy a világ nemcsak olyan, mint amilyennek otthon, a családi fészekben (vagy éppen családi jégbarlangban) tapasztalta. A csemete számára a szülők jelentik az egész világot, a velük való szoros, érzelmileg és fizikailag is függő viszony miatt. Jó darabig az az egyetlen hiteles valóság, amit tőlük kapnak. Később persze hatnak rájuk más élmények is, amelyek szintén fontosak, ám sose felejtsük: ezek már az első egy-két-három évben kialakult szemüvegen szűrödnek át, tehát nem könnyen írják felül a korábbi élményeket.
És ami még fontosabb: az embernek nemcsak a világról alkotott képét, hanem az önmagáról alkotott képét is a szülőkkel való kapcsolat formálja. Ha anya, apa elfogadja őt akkor is, mikor haragszik (például a kistestvérére, aki elvonja a figyelmet), megtanulja, hogy akkor is jóban lehet önmagával, ha éppen negatív érzelmei vannak. Ha így van, nem kell maga előtt letagadnia az érzést, és felnőttként felelősen eldöntheti, mit kezdjen vele. A szülőkkel való jó kapcsolat teszi lehetővé az értékeikkel való azonosulást is, a példában azt, attól még, hogy haragszom valakire, nem bántom.
Ellenben az a gyermek, akit megdorgáltak már az érzés miatt is, később maga előtt is letagadja, hiszen megtanulta: aki haragszik, nem jó ember, nem szerethető. Ettől persze a harag nem múlik el, csupán tudattalan lesz, és kontrollálatlanul mérgezi az embert magát és kapcsolatait.
Ez az oka, annak, hogy a szülő nem azzal segít a gyermeknek, ha már ideje korán bemutatja a világ keménységét, hanem azzal, ha biztonságot ad neki. Ellenben ha azt mutatja anya, apa: csak akkor fogadunk el, ha beleillesz az általunk szabott keretekbe, máskülönben elfordulunk, megvonjuk szeretetünket, akkor később ő is így tesz magával, hiszen honnan is tudhatná, van más lehetőség? Ez pedig egyenes út ahhoz, hogy bizonyos késztetéseit, érzéseit letagadja maga előtt is, hiszen azokkal együtt már nem tudná szeretni magát. Hétköznapi szóhasználattal: meghasonuljon önmagával.
A jó hír az, hogy ezek az alapminták nem egy-egy mondat alapján alakulnak ki. Természetesen minden szülő száján kicsúszik olyan mondat, amit maga sem gondol komolyan, ami bántó, ami szeretetlen. Egy alapvetően jó, bizalom teli kapcsolat sok mindent elbír, a nem tökéletes szülőnek is lehet boldog gyermeke.
