Állítsd be Google keresőjét, hogy a találatok között biztos ott legyen a Dívány!
Több oka is lehet annak, ha hússzor kérünk valamit, de a gyerek mégsem teszi meg. És a hiba leggyakrabban bennünk van.
Gyakori panasz, hogy hiába szól az ember tízszer-húszszor a csemetére, ő vígan folytatja tovább, amit nem lenne szabad. Ennek jópár oka lehet, de van néhány tipikus tényező, amit, ha figyelembe vesz a szülő, nagyobb eséllyel várhat szófogadást. Ezek a tippek persze csak azokra a helyzetekre vonatkoznak, ahol egyáltalán van értelme szófogadást várni, ahogy erről múltkor részletesen szó volt. A továbbiak ezekre a helyzetekre vonatkoznak.
Három fő oka szokott lenni, hogy hiába hangzik el a kérés vagy tiltás, a gyermek füle botját sem mozdítja.
Ha hiányzik a belső elszánás
Egyik, hogy a szülőből hiányzik a belső elszánás. Odaszól, hogy nem szabad, hagyd már abba, és egy kicsit reménykedik, hátha hat az intelem, de maga sem hiszi, és igyekszik a legenergiatakarékosabb megoldást választani. Legjobb lenne számára, ha a gyermek szót fogadna, de ha nem, akkor is egyszerűbb hagyni, hogy folytassa, amit elkezdett, mint határozottan közbelépni. Ám ha a tiltás megszegését semmilyen következmény nem követi, az azt jelenti a gyermek számára, hogy mégiscsak szabad. Ellentmondásba kerül a szülő szava és tette, és ilyenkor mindig a tett hitelesebb.
Nem képes uralkodni magán, ezért uralkodni akar a gyerekén
A másik ok, hogy túl sok a szabály, annyi, ami betarthatatlan. Képzelje el az olvasó, hogyan alkalmazkodna ahhoz a helyzethez, hogy jönne-menne, tenne-venne a szobában, és nagyjából minden második kezdeményezésére felvillanna egy piros lámpa, és egy hangos sípszó. Valószínűleg hamar megtanulná figyelmen kívül hagyni az ingert, még ha kissé idegesítené is. Pedig sok gyerek mindennapjai hasonlítanak ehhez.
Csak olyasmit tiltsunk meg, aminek nyomós van oka! Van, aki akkor érzi jó szülőnek magát, ha szabályok bonyolult rendszerét állítja a gyermek elé. Nem szabad ebéd előtt vizet inni, inni evés után szoktunk. Nem mondjuk igen helyett, hogy „aha”, igaz, apa és anya gyakran még ahát sem mond, csak hümmög. Az ágyat rögtön felkelés után be kell vetni, nem ér rá reggeli után, mindegy, hogy éhesek vagyunk, és hogy amúgy sem ártana az ágyneműnek egy kis szellőzés.
A szabályok tömkelegét a szülő szorongásában hozza, hogy rend legyen, pedig az a saját belső rendjétől lesz, attól, ha tudja, mit miért tesz, és képes rugalmasnak is lenni saját magával és a másikkal, ha éppen úgy praktikusabb. Van olyan ember, aki a kontroll iránti igényét a gyermek irányításán keresztül akarja kielégíteni. Gyakran ezek a szülők azok, akiknél nem is olyan ritkán elcsattan egy pofon, elszakad a cérna, és artikulálatlanul ordítanak. Az indoklás, hogy rendes gyermeket szeretnének nevelni, és mivel a delikvens nem fogad szót, kénytelenek erőteljesebb eszközökhöz folyamodni. Ez öngerjesztő kör, egyre feszültebb a hangulat otthon, egyre kevésbé tapintható az a bizalom, ami segítené gyermek és szülő együttműködését. Sarkosan, de találóan úgy fogalmazta ezt meg valaki: nem képes uralkodni önmagán, ezért uralkodni akar a gyermekén. A megoldást ennek a felismerése hozza.
Ha csak a rosszaságra figyelünk
A harmadik ok, ha a szülő szándékán kívül az engedetlenséget jutalmazza. Addig figyel a gyermekre, míg tilosban jár, ha pedig a csemete végre hallgat az intő szóra, kissé megnyugodva elfordul, többé nem reagál. A szülő szemszögéből a jutalom az, hogy abbamarad a fegyelmezés, és béke van. A gyermek szemszögéből a történet: amíg rosszalkodik, van kontaktus, ezt veszíti el, ha vége a játszmának.
Egyszerű, mégis fontos, és általában el szokott maradni: dicsérjük meg a porontyot, ha megteszi, amit kértünk tőle! És jó, ha akkor is megkapja a gyermek a dicséretet, vagy akár köszönetet, ha rögtön eleget tett a kérésnek. Így nem kényszerül ellenkezésre, hogy a szülő végül értékelje, teljesült a kívánsága. Szabad örülni is, hiszen tényleg könnyebbség, ha a gyermek felöltözött, ahogy kértük, és időben el tudunk indulni. Sok szülő azt mondja: de hiszen ez a természetes! Túl azon, hogy az ellenkezés épp olyan természetes, mint a szófogadás, örülni a természetes dolgoknak is lehet.
Konkrétan és pozitívan
Még számtalan aprósággal segítheti a szülő szót fogadni a gyermeket. Ilyen például az, ha minél konkrétabb a kérés, és az lehetőleg állító, pozitív formában történik. Nagyobb együttműködést vált ki a kérés, tedd be a dobozba a játékokat, mint az, hogy ne hagyd szétszórva a játékokat. Azaz nem arról szól, mit ne csináljon, hanem mit igen. A konkrétság a tettre vonatkozik. Könnyebb megfogadni, hogy vegye le a cipőjét az előszobában, mint hogy viselkedjen rendesen. És amit lehet, csináljunk együtt, ahogy sokszor szó volt már róla: figyelve az életkori sajátosságokra.
Az óvodáskorú csemetével lehet együtt rendet rakni, de nem fogja egyedül megcsinálni, ha mi ráparancsolunk, majd távozunk. Túl kicsi, hogy ellenálljon a vonzó ingereknek, természetes, hogy amint kézbe vesz valamit (akár az elpakolás szándékával), el fog térülni, és inkább játszani kezd vele.
A felsorolt tényezők fontosak, de a lényeg valójában egy réteggel mélyebben, a kapcsolat minőségében gyökerezik. Elég időt együtt lenni a gyermekkel, ráérősen, cél nélkül is, figyelni rá: ezek a legfontosabbak ahhoz, hogy adott esetben elfogadja, most az történik, amit a szülő mond.
