Merre nézzen a gyerek, amikor a babakocsiban ül? Nem hangzik túlságosan lényeges kérdésnek, de miért pont ez lenne a gyereknevelés azon szeglete, amivel kapcsolatban nem dúl vallásháború? Ha egy kicsit is utánakérdezünk, kiderül, sokan vannak, akik abban hisznek, egy életre tönkretesszük a gyereket, ha képesek vagyunk úgy tolni a kocsiban, hogy nem lát minket a kölyök. Mások viszont abban hisznek, látja a gyerek az anyját épp eleget, legalább séta közben hadd nézelődjön egy kicsit.
Szerintünk mindenki tolja úgy a gyerekét, ahogy akarja, az állítható ülésirányú babakocsi viszont akkor is nagyon praktikus, ha nem foglalkozunk a dolog lelki oldalával, hanem egyszerűen erősen tűz a délutáni nap.
Az első gyerek születése előtt, babakocsi vásárlásnál sokszor fel sem merül, hogy fontos lenne az ülésirány változtathatósága. Ezt a komolyabb daraboknál általában a tolókar elfordításával, és/vagy az ülés levételével és megfordításával érhetjük el. Az esernyőre csukható könnyű és praktikus babakocsik között még sosem láttam olyat, amelyben a gyerek velem szemben is utazhat. A kérdés, hogy merre nézzen a gyerek, ha babakocsizunk, vagy a hordozóban felkötjük, egyszerűnek látszik, ám eléggé összetett.
A változtatható ülésirány azonban attól függetlenül praktikus funkció, mit gondolunk a lelki hatásairól. A gyerek születése előtt nem merült fel bennem, hogy a nap például sokszor (reggel, délután) tűz olyan lapos szögből, ami ellen a kocsi állítható fedele nem véd. Ilyenkor tényleg sokkal komfortosabb neki, ha meg tudjuk fordítani, hogy ne vakítsa el a nap. Ennek a célnak az a funkció felel meg a legjobban, amikor az ülésirányt a gyerek kiszerelése nélkül tudjuk állítani.
Akik azzal érvelnek, hogy a gyereknek az anyját kell néznie, kutatásokra hivatkoznak. Két kutatás is azt igazolta, hogy ha a gyereket 1-3 éves korában a menetirány szerint, a szülőnek háttal utaztatják, annak negatív hatásai lehetnek, hiszen a kommunikáció gyérebb, - a szemtől-szemben helyzet sokkal inkább generálja a beszélgetést - , ez pedig a későbbi beszédfejlődésre is kedvezőtlenül hathat. Másfelől számolni kell azzal is, hogy a szülő arcát nem látó gyerek nem tudja leolvasni, hogy hogyan kell reagálni egy-egy szituációra, és egyedül marad, ami stresszesebbé teheti. Nem lehet túl jó érzés, hogy esetleges félelmükben nem tudnak elbújni, hanem „frontális ütköznek” egy számukra idegen, félelmet keltő dologgal. Azt is bebizonyították, hogy a pulzusszám megemelkedik azoknál a gyerekeknél, akik a korábbi, anyával szembeni utazás után az anyával háttal irányba lettek téve, sőt kevesebben aludtak el így, amit a biztonságérzet hiányával magyaráznak.
Legalább ennyien vannak viszont, akik egyszerűen saját tapasztalataik alapján a másik véleményt képviselik, és azt gondolják, a gyerek akkor is pontosan tudja, hogy ott vagyunk a babakocsi mellett, ha nem minket bámul egyfolytában. Egy, a mózesből kinőtt baba már nagyon szeret nézelődni. Számtalanszor lehet látni olyan, a menetiránynak háttal tolt gyerekeket, akik össze-vissza tekeregnek, a fejüket csavargatják, hogy lássanak is valamit a világból. Mert engem nem lát eleget a gyerek??? - nevetett fel egy rutinos többgyerekes anyuka ismerősöm, amikor elmeséltem neki a fenti elméletet.
Amikor eljött nálunk a sport babakocsi ideje, mert a mózes már kicsi volt, én már előre paráztam, hogy milyen rossz lesz, hogy nem látom az imádott gyerekem minden rezdülését. De a gyakorlatban ez nem volt ilyen rossz, pláne, hogy azt láttam, a gyerekem kifejezetten igényli, hogy kikerüljek a látóköréből. Olyan 9-10 hónapos lehetett, amikor egyre inkább felhúzta magát a kapaszkodó rúdra, és nézegetett, mutogatott. És tényleg láttam, egyértelmű volt, hogy nagyon is érdekli a világ. Ha felém fordítottam, kicsit próbált nézelődni, de aztán unalmában rögtön elaludt. Persze nekem háttal is sokszor ez volt, amikor a nézelődésben elfáradt, vagy nem volt mit látnia, akkor is elszenderült. Ha felém volt fordítva, ha nem, a különbség csak az volt, hogy zavarom-e a kilátásban vagy sem. Szerintem tudta, hogy ott vagyok, és ez már elég volt a biztonságérzetének.
Másokat látva, hallva szerintem nagyon egyénfüggő, kinek mi az igénye, általánosítani most sem lehet. Például lakik a közelben egy nagymama, aki az anyuka helyett van gyesen. Nap mint nap látom, ahogy egy high-tech, magas Stokke babakocsival tologatja a másfél éves unokáját, aki mindig szemben a nagyanyjával ül - és háttal utazik. A nagyi lelkesen magyaráz, dúdolászik neki, de a gyerek csak össze-vissza forgolódik, látszik, hogy nem ezt akarja. Inkább nézné a környezet, mint a nagymama sziluettjével kitakart világot, azt is háttal. Aludni még sosem láttam, pedig sokszor összefutunk.
És akkor még az anyákról nem is beszéltünk, akik maguk is nagyon külöbözőek. Tudom, hogy vannak olyan szülők, akik a babakocsiba tett gyerekekkel sétálgatást, ügyek intézését egyfajta kikapcsolódásnak élik meg, amikor a gyerek jól elvan, netán alszik, és örülnek, hogy egy kicsit fellélegezhetnek, a maguk gondolataiba merülhetnek.
De meg kell említeni azokat az anyákat is, akik egyáltalán nem viselik jól, ha a gyerek arcát nem látják. Egyesek össze-vissza görcsölnek, hogy vajon mit csinál a gyerek éppen, és nem történik-e baja. Én már túlzásnak gondolom a tízméterenkénti megállást és ellenőrzést, de az is idegesítő tud lenni, amikor mások szólnak, hogy a gyerek orra folyik, vagy a szemébe csúszott a sapkája.
Kengurú, kendő, gyerekhordozó
De a menetirány kérdése nemcsak a babakocsinál, hanem a hordozáskor is felmerül. Itt már a lelki és mentális tényezők mellett komoly egészségügyi kockázatokról is szólhatunk. Nemrég az egyik hordozókendős oldalon láttam, hogy kész kampányt folytatnak a Háttal ne! felhívással. A különféle gyerekhordozókban, kendőkben, kengurukban a gyerekek menetiránnyal megegyező hordását - amellett, hogy sokan érzelmileg sem találják jónak- azért ellenzik, mert az így hordott gyerek a nem megfelelő súlyeloszlás miatt egészségkárosodást is szenvedhet.
Az a gyerek, amelyik nem a szülőre simulva, hanem háttal neki jóformán csak lóg, megterheli a gerincét, ami gerincferdüléshez vezethet, s ez az ágyéki csontokat is eldeformálhatja, mivel a láb nem békatartásban van, ami az optimális lenne. Azt hiszem, ezek elég komolyan hangzó érvek, és akin már lógott gyerek úgy, ahogy nem szabadna, maga is érezte, hogy valami nem stimmel. Én emlékszem, kezdőként pár perc múlva visszafordítottam a nekem háttal kenguruba tett gyereket, mert éreztem, hogy csak úgy fel van rám lógatva, és ez nem jó neki, ráadásul nekem is kényelmetlen volt. Ehelyett, ha ő nézelődni akart, akkor a hátamra kötöttem fel, mint amikor a kismajom kapaszkodik anyja hátára.
