Ha arról hallunk, egy szülő túlóvja a gyereket, általában olyan anyák képe jelenik meg előttünk, akik a széltől is védik a gyereket, nem engedik fel a mászókára, nehogy leessen. A pszichológus a héten arról ír, hogy a túlóvó, túlvédő szülőnek többféle típusa van, nem is gondolnánk, de az, aki nem képes korlátokat állítani, nemet mondani, az is ide tartozik.
A túlságosan védelmező szülőkben egy a közös: a viselkedésük hátterében álló szorongás. Aki túlzottan védi a csemetét, fél valamitől, és igyekszik megtenni, ami tőle telik, a - vélt - veszély elkerülése érdekében.
Látszólag egészen ellentétes módon is lehet túlóvó két szülő, miközben a mögöttes mozgatórugók nagyon hasonlók. Lássunk két példát. Szandra első ránézésre laza, vagány anyuka. Ő és fia élete csupa kaland, ő aztán nem félti a csemetét. Ám sokaknak feltűnik, szinte sosem állít korlátot a gyermek elé, nehezére esik nemet mondani. A gyermek gyakran zsarolja őt, életkora alapján egyébként elvárható feladatokat csak egyre nagyobb és nagyobb jutalmakért hajlandó megtenni. Szandra alkudozik, de alapvetően belemegy a játékba, sőt, ő maga alakította ki, anélkül, hogy tudta volna, hova fajul majd. Ha az ötéves kisfia olyasmihez ragaszkodik, ami objektív okokból nem lehetséges, Szandra tehetetlenséget él meg, szinte lefagy, mert nem tud mit kezdeni azzal a helyzettel, hogy muszáj nemet mondania, és a gyermek dühét nem csillapítják az észérvek.
Kamilla egészen más anya, visszafogott, csendes, kisfiát is ilyennek szeretné nevelni. Mindig gondosan felöltözteti, óvja az általa veszélyesnek ítélt tevékenységektől – ezek között szerepelnek kifejezetten gyermekprogramok, mint az úszás. Melegséggel, ám szorosan követve lépéseit terelgeti, tanítja, mit hogyan illik, a gyermek igen korán megtanult szépen kérni, megköszönni. Egyfajta aranykalitkában él a csemete: a kényelme tökéletesen ki van elégítve, az édesanya gondosan ügyel, mindig zavartalan legyen pihenése, jó minőségű ételt kapjon. Ám ha lehet, a nap jelentős részét otthon töltik, mert az tűnik legbiztonságosabbnak.
Nagyon különbözőnek tűnnek, mégis, minkét anyuka attól fél, ami számára a legmegterhelőbbnek tűnik, amivel úgy érzi, nehéz megbirkózni. Szandra nem hisz benne, hogy fia úgy is tudna bizonyos keretek közt alkalmazkodni, hogy közben megélje az önállóságát is. Elmondása szerint ezzel neki is nehézségei vannak, például igen rosszul visel bármilyen helyzetet, ahol tekintélyszeméllyel áll szemben. Kamilla éppen az ellenkezője, könnyen alkalmazkodik kimondott, konkrét elvárásokhoz, ám a bizonytalan elvárások, és a vadság már kislányként is megijesztették.
A túlvédő szülők néha az életnek csak bizonyos területein azok. Ennek a magatartásnak egyik oka az lehet, mint Szandra és Kamilla esetében: attól akarják megvédeni a csemetét, amivel nekik sem sikerült megküzdeni. A másik leggyakoribb oka a túlóvásnak az egyedül maradástól, a gyermek leválásától való félelem. Az ilyen szülő - tudattalanul - abban érdekelt, hogy ne legyen annyira önálló, talpraesett a csemete, hiszen akkor hamar elhagyja őt.
Ez a szorongás már az egészen kisgyermekkel való kapcsolatot is befolyásolhatja, az önállósodás első lépéseit. Az ilyen szülőnek "nem esne jól", ha óvodás vagy kisiskolás gyermeke a társaság közepe volna, aki nélküle is remekül feltalálja magát. Ezért nem tudatos módon olyan üzeneteket küld a csemete felé, hogy a világ veszélyes, különösen a külvilág, ez alól a család meleg burka adja az egyedüli kivételt. Ezek a gyermekek sajnos szorongóbbak lesznek, és ahogy Ranschburg Jenő rámutat, gyakoribb áldozatai a gyermekkori agressziónak, mert a bizonytalanság, szorongás látható jeleivel szinte felhívják magukra az agresszor figyelmét. De legalábbis nehezebben barátkoznak, oldódnak fel társas közegben.
Felmerül a kérdés, hogyan lehet védekezni az ellen, hogy az ember túlvédő szülővé váljon. Nem könnyű, hiszen senki sem szándékosan óvja túlzottan a csemetét, és a motivációi sem tudatosak. A legjobb védekezés, ha az ember gondoskodik külső kontrollról, befogadja a külvilág, tágabb család, barátok véleményét. Ha észreveszi, hogy valamilyen szokását többen is csodálkozva szemlélik, ugyanazt különböző ismerősök is szóvá teszik. Például, hogy folyton a gyermek helyett válaszol, vagy a huzattól tartva mindig becsukja az ablakot.
A legjobban a gyermek szülei tudják megfékezni egymást, ha kapcsolatuk bizalmon alapul, és elhiszik, hogy a másik jóindulatú kritikát mond. Ez még akkor is sokszor sikerül, ha mindketten kissé szorongóbbak, aggodalmaskodóbbak az átlagnál, mert nem feltétlenül ugyanarra a témára vonatkozik a félelem. Egy párnál például remekül működött, hogy a férj figyelmeztette feleségét, mielőtt eluralkodott volna rajta a tisztaságmánia a baktériumoktól és betegségektől való félelmében, ő pedig rászólt férjére, ha minden elesésnél felkapta és megvigasztalta volna a járni tanuló kislányukat.
Természetesen nem kell elbizonytalanodni minden külső kritika hallatán, ám ha az ember elismeri, hogy olykor hajlamos engedni, hogy a szorongás átvegye az irányítást a döntései fölött, az segít abban, hogy helyén kezelje a házastárs és mások visszajelzéseit, és korrigálja, ha túlzásba esett valamilyen területen.
Cziglán Karolina, pszichológus
