Állítsd be Google keresőjét, hogy a találatok között biztos ott legyen a Dívány!
Ha nem jön a gyerek, mindenki azzal jön, hogy nem szabad akarni. Megmondaná valaki, hogyan ne akarjam, ha két éve az a cél, hogy terhes legyek?
Szubjektív beszámoló a meddőségről, 2. rész
Az első részt itt találjátok, a harmadikat itt, a negyediket itt, a befejező részt pedig itt. Ebben a sorozatban megosztom veletek, min mentem keresztül testileg, lelkileg. Milyen köröket futottam feleslegesen, és mit lett volna jó már a legelején is tudni. A végén pedig kiderül, sikerrel jártunk-e.
Tehát a példaértékű laboreredményeknél hagytam abba, amiktől ugye boldognak kellett volna lennem, de ehelyett bepánikoltam. Szerencsére a kedves és agilis doktornő nem hagyta, hogy teljesen lelombozódjak, hanem felajánlotta, hogy fogjuk egy kicsit szorosabbra az ellenőrzést a próbálkozások fölött. Vagyis az utasításainak megfelelően elmentem és vettem egy csomag LH (ovulációs)-tesztet, és megállapodtunk, hogy amint az bejelez, felhívom, és ő megnézi ultrahanggal, hogy a delikvens (petesejt) elérte-e a feladat (megtermékenyülés) szempontjából ideális méretet.
Meg kell mondjam, hogy két ciklus után az egész azért kezdett egy kicsit túl sűrű lenni, a tesztelésekkel, ultrahangokkal, kötelező és időzített együttlétekkel. Na meg az összes érdeklődővel és jóakaróval – akik egyébként tényleg jóakarók voltak, csak valahogy ahelyett, hogy annyit mondtak volna, hogy „de szar lehet neked”, mindig úgy érezték, hogy ennél valami sokkal mélyenszántóbbal kell előállniuk.
Második tanács - az érintettek rokonainak, barátainak és üzletfeleinek
Ha nem tudunk mit mondani, mondjuk azt, hogy tökre sajnáljuk, hogy nem jön össze egyszerűbben a gyerek, esetleg kérdezzük meg, tudunk-e segíteni. A problémával küzdőnek jól fog esni a törődés, és minden bizonnyal nem fogja azt kérni, hogy kísérjük el a következő esedékes ultrahangra, viszont így egészen biztosan nem mondunk olyat, amitől szíve szerint kiugrana az ablakon.
Szóval jött a sok „ne görcsölj rá”, vagy igazi nagy kedvencem, a „nem szabad akarni!” Ez utóbbinál sikítani tudtam volna – ugyan, mesélje már el valaki, hogy hogyan lehet csak kicsit, úgy mellékesen gyerekre vágyni másfél-két év sikertelen próbálkozás után, miközben az ember egyik orvostól a másikig rohangál? Nekem mindenesetre nem sikerült nem akarni. Ettől pedig állandóan lelkiismeret-furdalásom volt. Hogy nem elég, hogy nem esek teherbe, de még rá is teszek egy lapáttal, mert közben teherbe akarok esni.
Aztán egy szép napon rájöttem, hogy talán az mégsem teljesen normális, hogy folyton azon aggódom, hogy nem akarom-e túlságosan ezt a gyereket és szépen elmentem egy pszichológushoz, aki megnyugtatott, hogy teljesen rendben van, hogy teherbe akarok esni, amikor gyereket szeretnék, és akivel aztán még hónapokig isteni jókat beszélgettünk.
Közben minden ciklusban kitartóan pisiltem az LH-tesztekre, és kitartóan jártam a kórházba a doktornőhöz, aki pedig kitartóan segítette a világra az egyik gyereket a másik után, ebből következően egyre kevésbé ért rá azokra a bizonyos ultrahangokra.
Aztán egyszercsak azon kaptam magam, hogy zsinórban a harmadik vagy negyedik hónapban dekkolok konkrétan a szülőszobai nővérpultnál rá várva (milyen udvariatlanság lett volna kirángatni egy szülésről, hogy vessen egy pillantást az érő petémre), úgyhogy amikor végre előkerült, mélyen a szemébe néztem, és feltettem neki a kérdést: van-e értelme továbbra is nézegetni a petesejteket, vagy mondhatjuk, hogy a szorosabb ellenőrzés sem volt elég inspiráló a szervezetemnek a teherbeeséshez.
Ő pedig bevallotta, hogy az ehavi próbálkozások után akarta megbeszélni, hogy tovább küldjön-e egy meddőségi specialistához. Miután a férjemmel túljutottunk a szóösszetétel okozta sokkon (nem elég, hogy specialistára van szükségünk, de ráadásul meddőségire), úgy döntöttünk, hogy ha már lúd, legyen kövér és időpontot kértünk az egyik meddőségi központba.
Jövő héten a harmadik orvossal, és az első meddőségi központtal folytatjuk.
