Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
Fatális kimenetelű betegségben szenvedő gyermekek szüleinek egyik leggyakoribb kérdése, hogyan beszéljenek a kicsivel betegségéről, mennyit mondhatnak el neki.
Mikor rejtélyes, esetleg pszichoszomatikus, de mindenképp megmagyarázhatatlan tünettel érkezik hozzánk egy gyermek, nem ritkán derül ki, hogy valamilyen családi titok lappang a háttérben. Titok, amit a gyermek nem ismer, létezését mégis sejti, rákérdezni azonban nem tud, hiszen ő csak annyit érez, hogy valami nyomasztó súly nehezedik rájuk. Nem fogalmazódik meg, hogy van valami, aminek tapintható a jelenléte, mégsem beszél róla senki nyíltan. Ezért tünetet „hoz létre”, persze nem szándékosan, nem tudatosan, hogy így jelezze: valami probléma van
A titok tartalma változatos lehet, és annak oka is többféle, amiért nem osztják meg a gyermekkel. A szülők maguk számára általában azzal magyarázzák a hallgatást (rosszabb esetben konkrét hazugságot), hogy még nem elég érett a gyermek, hogy az adott témáról beszéljenek vele. Valójában szinte bármit meg lehet osztani egy kisgyerekkel, a lényeg az, hogy hogyan. Egyszerűen, tisztán. Igen ám, de ha a szülő maga sem rendezte el fejében, lelkében a kérdést, éppen így nem tud róla beszélni.
Legyen az egy fiatalon elhunyt családtag esete, aki „elutazott messzire”, egy rokon homoszexualitása, aki a „barátjával él, mert nem talált feleséget, és nem szeret egyedül lenni”, vagy valaki öngyilkossága, aki „balesetet szenvedett”.
A nehezen viselhető nyomás
A legnehezebb titkok azok, amelyek valójában a gyermekre vonatkoznak. Fatális kimenetelű betegségben szenvedő gyermekek szüleinek egyik leggyakoribb kérdése, hogyan beszéljenek a kicsivel betegségéről, mennyit mondhatnak el neki. Szeretnének nyugalmat sugározni, miközben maguk is kétségbe vannak esve. Sokszor választják azt, hogy a lehető legkevesebbet mondanak a csemetének, nehogy előtte sírják el magukat, vagy lebukjanak, mennyire félnek. Ilyen helyzetben nem elég a kommunikációval foglalkozni, a szülőnek abban kell segíteni, hogy először ő maga erősödjön meg.
Polcz Alaine írta: „A gyermekeknek a titok mindig nehezen viselhető nyomást jelent.” Ő daganatos betegségben szenvedő gyermekeket és szüleiket segítette pszichológusként, és azt tapasztalta, sokszor előfordul, hogy a gyermek természetesebben, szabadabban tud betegségről, halálról beszélni, mint a szülők. Ez érthető, hiszen egy felnőtt ember számára semmi sem szorongáskeltőbb, mint annak a veszélye, hogy gyermeke meghalhat. Ám mégis valahogyan beszélni kell erről, mert bár minden betegségtől nem lehet megvédeni a gyermeket, de a szülő feladata segíteni neki a feldolgozásban, támaszként ott állni mellette.
Miről ne beszéljünk a gyermekkel?
Természetesen a pszichológus sem arra biztatja a szülőt, hogy minden témát megfontolás nélkül öntsön a gyermekre. Vannak kérdések, amelyek egész egyszerűen nem tartoznak rá. Ezek nem titkok, mert jó esetben nincsenek a levegőben, nem történnek rá utalások, célzások, nem kell arra gondolnunk, nehogy elszóljuk magunkat. Ilyen téma például a szülők szexuális életének részletei, de az anyagiakkal kapcsolatos szorongást sem érdemes a gyermek nyakába önteni. Érdekes, hogy az utóbbi témában sok szülő nem szokott szemérmes lenni, holott a gyermeknek fontos, hogy biztonságban érezhesse magát, és nincs értelme olyasmit hosszan fejtegetni előtte, amivel úgysem tud mit kezdeni. Félreértés ne essék: sem a szex, sem az anyagiak nem tabu. Tudhatja, hogy akárcsak az egymást szerető párok általában, úgy a szülei is élnek nemi életet, és azt is tudhatja, ha a szülőket éppen az foglalkoztatja, hogyan tartsák egyensúlyban a családi kasszát. Azonban azt is éreznie kell, hogy ezek olyan területek, amelyeket anyja és apja old meg, nem az ő vállát nyomják.
A gyermek kell, hogy értse, mi történik körülötte
Gyakran éppen az a titkolózás oka a szülők részéről, hogy bár nem akarnánk eltitkolni egy-egy tényt, félnek, hogy a csemete olyan részletekbe fog belekérdezni, amikről már valóban nem lenne egészséges vele beszélni. Azok a szülők, akik mégis rászánják magukat az őszinte beszélgetésre, meglepődve tapasztalják, hogy már az egészen kis gyermek is érzi, mit bír el, és mi az, ami sok lenne neki. És ha elég magyarázatot kapott ahhoz, hogy megnyugodjon, nem kérdez többet. A gyermek nem öncélúan kíváncsi, ő szeretné biztonságban érezni magát, és ehhez kell, hogy értse, mi történik körülötte. Ezért olyan ártalmas, mikor a levegőben van a titok: tudja, hogy van valami rossz, valami nehéz, ami talán még szülei számára is ijesztő, de nem tud ellene védekezni, hiszen az ismeretlennel szemben nincs eszköz.
És hogy hogyan válasszuk meg a megfelelő életkort egyes kérdések felvetéséhez? Alapvetően elég a gyermek érdeklődésére hagyatkozni. Elég segítség számára, ha mi nyitottak vagyunk a beszélgetésre, ezt ő is érzi, anélkül, hogy mondanánk. Ha ennek ellenére nem kérdez, mi se erőltessük rá a beszélgetést.
A titkokra is igaz, ami olyan sok témára a gyermeknevelésben: néha a túlzott elmélkedéssel ártunk, holott minden könnyebb lenne, ha egyszerűen csak természetesen viselkednénk.
