Vannak napok, amikor egy picit, csak 24 órára szeretném visszakapni a régi életemet. Amikor egy laza kis táskával a kezemben közlekedtem, és teljesen mindegy volt mit eszem, mert csak magamért feleltem.

A fogantatás pillanatában még nem is sejti az ember, mire vállalkozott. Miként azt sem, életében az érdemi munka csak most kezdődik.

A múlt emlékei

5 óra 15 perc. Szól a vekker, fel kell kelni, hú de utálom ezt a korán kelést. De nincs mit tenni, irány a munka. Néhány kávé, egy gyors zuhanyzás, és elindulok. Még 17 éves voltam, amikor frissen szerzett jogosítványommal, édesapám cégénél kezdtem el teherautó sofőrként megkeresni a havi zsebpénzt. Igen, ez így történt. A cementes,- meszes zsákok, a zsalukövek, téglák, betonacélok világába csöppentem, és ott is ragadtam. Nem nevezném tipikus női munkakörnek, de apukám sem volt az a tipikus apa. Imádtam. A zsaluköveket már kevésbé, de hát az is kell egy házhoz. Sosem felejtem el, amikor elszakadt a spanifer, és az egész rakat ledőlt. Álltam a 10-es út szélén, pakolhattam vissza darabonként a szállítmányt, és mire végeztem, nem volt bőr a kezem. Miként azt sem felejtem el, mennyit edzettem sutyiban a cementes zsákokkal. Nem akartam, hogy a nálunk dolgozó kétkezi munkások azt gondolják apuka elkényeztetett kicsi lányával van dolguk, ezért addig küzdöttem, míg magam is velük együtt rakodtam az 50 kilós csomagokat. Nem is okozott gondot a későbbiekben, hogy amikor már túl voltam a szamár létra összes fokán, szó nélkül elfogadják az utasításaimat. Kemény, de nagyon szép idők voltak azok. Bár az építkezések hétvégén sem állnak meg, azért annyi protekcióm volt, hogy a szombatot és vasárnapot könnyített üzemmódban, azaz nem túl sok munkával tölthettem. Így nem is csoda, hogy a várva várt péntek komoly bulizásokkal telt, és a szombat meg gyakran a macskajaj áldozatává vált. Addig aludtam, amíg fel nem ébredtem, és ha kedvem volt, egész nap nem csináltam semmit. Olvastam, megnéztem egy jó filmet, moziba jártam, színház bérletem volt, éltem a néha ugyan szingli, de kényelmes, kötetlen életem. A sokak által irigyelt életforma azonban elkezdett kicsit monotonná válni. Egyre sűrűbben kaptam magam azon, az anyagi dolgokat, illetve a munka szépségét leszámítva, tök üresek a napjaim. Hiányérzetem volt. Egyre gyakrabban foglalkoztatott a család, gyerek kérdéskör, és egyre inkább aggódtam, vajon megtalálom ehhez a megfelelő társat? Mázlim volt, van, megtaláltam.

Az édes teher

Ahogy zsák a foltját, úgy egészítjük ki egymást életem választottjával. Szavak nélkül is, egy pillantásból, egy mozdulatból is tudjuk a másikról mit gondol, mihez van kedve. Megismerkedésünk után két évvel házasodtunk össze, -volt időnk élni- és azt követően jó egy év után döntöttünk úgy, emeljük a tétet, gyereket vállalunk. Elhatározásunk meghallgattatott, mert szinte azonnal állapotos lettem, és rendben, egészségben megszületett életünk fő műve, Bebu. Bár kicsit stresszes időt töltött a hasamban, ( 6 hónapos terhes voltam, amikor édesapám elhunyt, nem kis szenvedés után), szerencsére épen, egészségesen látta meg a napvilágot. Dúlt bennem az eufória  és teljes kétségbeesés vihara. Aki világra hozott már gyereket, nyílván ismeri az érzést. Jaj de jó, van egy kisbabám!!! Hú, most mit is kell csinálni vele? Jézusom, ez nagyon pici! Baszus, hogyan fogom megfürdetni anélkül, hogy ne tegyek kárt benne? Mikor indul már meg a tejem? Úristen! Ugye nem velünk történik meg a csecsemőhalál? Mit is mondtak? Hason, vagy háton biztonságos altatni őket? Nyugi, a légzésfigyelő majd…, de ha mégsem? Anyúúúúú! Segíts! De sajnos mivel már édesanyám is valamelyik szép felhőről néz le ránk, magamra, illetve a baromi sokat, és persze vidéken dolgozó férjemre voltam utalva. És, döbbenet a természet. Sosem gondoltam volna, pedig elmondták már százszor, az anyai ösztönök működésbe léptek, és minden kérdés szépen, észrevétlenül válaszra talált.

Az esti fürdetések rutinná váltak, az etetések is szépen beálltak, és már nem tököltem 20 percet egy pelenkázásnál. Ami viszont nem változott, és most már tudom, nem is fog soha, amíg élek, az az anyai aggódás. Még mindig többször felkelek a 3 és fél éves gyerekemhez éjszaka, és nem feltétlenül azért, mert rosszat álmodott, megnyugtatásra van szüksége. A lerúgta-e a takarót, a  véletlenül becsurgott-e a pisi, és a már megszokott lélegzik-e kérdéskör állandóvá tette a félszemem mindig nyitva van üzemmódot. Az örök üzemmódot. Mert tényleg igaz a mondás, kis gyerek kis gond, nagy gyerek nagy gond. Most még a futóbringa, és annak kockázatai, később a bulik és azok kimenetelei tartják az embert ugrásra készen. És akkor még nem beszéltünk a hétköznapok egyéb járulékairól.

Droid mama

Amikor a világ legnagyobb kalandjába vetjük bele magunkat, nevezetesen megszülni, és felnevelni egy gyereket, egy másik szemüveget teszünk fel orrnyergünkre. Valahogy eszünkbe sem jut, hogy a gyermek vállalással és annak  minden szépségével együtt, a világ legnehezebb munkájára vállalkozunk. Ehhez képest megfagyni a mínuszban, vagy megsülni a döglesztő melegben egy építkezésen, kutyafüle. Mindaz, amit eddig fárasztónak éltünk meg, egy múló pillanatnak tűnik csupán. Ha csak egy-egy vérre menő üzleti tárgyalásra gondolok, és arra, mit össze görcsöltem rajta, hangos hahotában török ki. Most már tudom, hogy semmilyen eddigi elvárás, még csak nyomába sem ért annak, mint ami ezt a kicsi ember követel magának. És soha életemben nem voltam még ennyiszer, ennyire kimerült, mint mióta életünk részévé vált ő. Nyilván könnyebb lenne, ha nem lennék maximalista. De sajnos, és ezt nagyon komolyan mondom, sajnos az vagyok. Okozva ezzel magamnak egy csomó olyan plusz feladatot, ami egyszerűen hülyeség. De mivel a bőrömből kibújni nem tudok, élni próbálok benne. Vállalom, van, hogy nehezen megy. Néha úgy érzem magam, mint egy droid. Harc a mindennapokkal. Küzdelem a gyerkőc reggeli öltözésével, a reggelivel, a bölcsivel, a délutáni programok kiötlésével, az esti hajmosással, -mert most éppen azt a korszakot éli, amikor nem akar hajat mosni-, a lefekvéssel, -mert csak még egy mesét, miután már sokadiknál járunk- és globálisan a mindenhol helytálljunk állapottal. Legyen szép tiszta otthonunk -itt megint az a fránya tisztaságmánia- , mosni, teregetni, vasalni, bevásárolni, főzni, kitalálni, hogy mit főzzünk… és a legfontosabb, mindezek mellett legyünk türelmes anyukák, és odaadó feleségek. Mert megtehetném, hogy ráhagyom a gyerekemre az aktuális marhaságait. De akkor minek is vállaltam? Az a dolgom, hogy -nyílván ez mindenhol eltérő- a tudásom szerinti legtöbbet adjam neki, azt amitől ha majd felnő, nem válik gerinctelenné, amitől tudni fogja mi a különbség jó és rossz között, amitől ember lesz. Ez viszont iszonyú melós. Kényelmesebb lenne ráhagyni dolgokat, de ezt a luxust nem engedhetem meg magamnak, és vicces, hogy pont az ő érdekében nem. Tehát százszor elmondom az adott kívánalmaimat, -pakold el a játékaid, köszönj, kérem szépen, köszönöm szépen, szeretnék, és nem akarok, stb.-, és százszor megválaszolom a miérteket, pedig már nagyon unom, hogy a miért is miért. De, ez a feladat.

Némileg megnyugtat, hogy amikor játszótereken más, gyakran ismeretlen anyukákkal beszédbe elegyedem, az egy cipőben járunk konklúzióval köszönünk el egymástól. Észre vettétek már, hogy amióta gyerekünk van, mindig tele a kezünk? Amikor még pici, a hordozóval, a babacsomaggal, (pelenka, víz, rágcsálni való, váltás ruha..), majd az idő múlásával a babakocsival, a kismotorral, a futóbringával, és persze megint a váltás ruhával, a melegebb ruhával, keksszel, ivókával, a homokozó szettel,  bevásárló szatyorral. Gyakorlatilag a parlament előtt álló karácsonyfa hozzánk képest kisnyúl. És amikor már azt gondolnád, ez fokozhatatlan, tuti felkéredzkedik a gyerek, mert mikor máskor, pont most fáradt el. Előfordult már velem, hogy kínomban olyan röhögőgörcs fogott el, hogy mindent elejtve ( persze a gyereket nem), leültem a földre, mert képtelen voltam szabadulni a gondolattól, vajon milyen látványt nyújthat ez egy kívülálló számára? Áh… no comment.

Anya szejetlek

Nem mondom, vannak napok, amikor egy picit, csak 24 órára szeretném visszakapni a régi életemet. Amikor nem követelt komoly háttérmunkát organizálni akár egy tornát, egy kozmetikust, egy fodrászt. Amikor egy laza kis táskával a kezemben közlekedtem, és teljesen mindegy volt eszem, vagy nem, azt meg, hogy mit végképp nem érdekelt. Amikor nyál csorgatva alhattam, mert csak magamért feleltem. És amikor még én, én voltam. Igen. Vannak ilyen napok. És szerintem nem vagyok ezzel egyedül. Aztán reggel meghallom a kis tappancsok csattogását a parkettán, megérzem azt a sehol nem megvásárolható ébredés illatot, a kis kezeket, arcot, orrot, az arcomon. " Jó jeggejt anya! Fejébjedtünk! Anya szejetlek!" És magamban még elmormolnám, hogy TE FELÉBREDTÉL, én még tudnék aludni, de már csak azt a mindent elsöprő melegséget érzem a szívemben, azt a szeretetet, amit leírni nem lehet. És eszembe jut, mennyire üres is lenne az életem nélküle, és milyen nagyon jó, hogy van nekem.