Állítsd be Google keresőjét, hogy a találatok között biztos ott legyen a Dívány!
Ha elértünk ahhoz a ponthoz, hogy épp szájon vágnánk, villanjon fel lelki szemünk előtt a stoptábla, és állítsuk magunkat átmenetileg robot üzemmódba.
Amikor anya feje felrobban olyan mérges, olyankor érdemes behúzni a kéziféket. Csak nem mindig olyan könnyű. Ennek megoldásában segít pszichológusunk, Cziglán Karolina.
Első rész.
A legjobb családban is előfordul, hogy a szülő egyszer csak úgy érzi: betelt a pohár, nem bírja tovább, legszívesebben sikítana, összetörne egy garnitúra étkészletet a falon, világgá menne. Vagy, ami rosszabb, megütné a gyereket, noha imádja, ő a szeme fénye. Nincs ellentmondás, sőt: az embert az tudja igazán kihozni a sodrából, aki közel áll hozzá.
Inkább az anyák vannak veszélyben (ha egyáltalán veszélynek kell ezt nevezni), hogy a fent vázolt lelkiállapotba jutnak, hiszen a legtöbb családban ők lényegesen több időt töltenek a gyerkőcökkel, mint az apák. Persze az apák jogát sem akarjuk elvitatni ahhoz, hogy kiboruljanak a gyermektől, de tény, hogy az egész napos összezártság sokat ront a helyzeten. Az apákon sem kisebb a teher, a munkahelyen megkapják a maguk stressz-adagját, ráadásul a családok nagy részében első sorban rájuk nehezedik az anyagiak biztosításának súlya, mint láthatatlan nyomás. De a környezet, a feladatok változatossága önmagában védőfaktor, így náluk talán később telik be a pohár.
Lehet a gyerek bármilyen idős, bármilyen életszakaszban kiborulhat tőle a bili
Ismerünk horrortörténeteket végzetes sérülést elszenvedett babákról, akiket a szülő tehetetlen dühében erőteljes rázással akart lecsitítani. Ha idáig a legtöbben nem is jutnak el hál' Istennek, azért egy utólag megbánt kiabálásig, pofonig, a szülő utólagos értékítélete szerint is igazságtalanul vehemens reakcióig sokan. A helyzet a szülő számára alapvetően a tehetetlenségről szól, ennek a dühe az, amivel nem tud mit kezdeni. Tehetetlen, mert mindent megpróbált, a legjobbat akarta, de a gyermek úgy tesz, mintha nem hallaná a kérést, mintha direkt hátráltatná az eseményeket, mintha szándékosan rosszat akarna, pedig nincs rá oka, pedig meg tudná tenni, amit kértünk tőle, és akkor minden olyan egyszerű lenne...
Persze a gyereknek más motivációi vannak valójában, mint a puszta ártás és károkozás, de ez abban a bizonyos kiélezett pillanatban nem látszik. A szülő beszűkült tudatállapotba kerül, és ugyanaz, amit nyugodt pillanatában tökéletesen értene, ott és akkor egyszerű gonoszságnak tűnik. Mit is tehetünk ilyenkor?
Az első és legfontosabb, amivel már nyert ügyünk van: Adjunk időt magunknak!
Nem kell, nem szabad ilyen állapotban reagálni. Érzelmileg felfokozott, ám gondolkodás szempontjából meglehetősen beszűkült tudatállapotról beszélünk, amikor garantáltan a lehető legrosszabb döntéseket hoznánk, messze saját színvonalunk alatt. Azt kell felismerni, hogy előállt ez a helyzet, tehát most nem szabad semmit tennünk. Ez megtanulható. Azt a pillanatot csípjük el, mikor átfut az agyunkon: „én most mindjárt felrobbanok”, és ekkor parancsoljunk magunknak álljt, adjunk magunknak pihenőt, és halasszuk el későbbre a helyzet megoldását.
Bizonyára sokakban felmerül az ellenvetés, hogy de hiszen éppen a kiélezett, azonnali reagálást igénylő szituációkban telik be a pohár. Például már nagyon idegesek vagyunk, mert indulnunk kéne, de Pistike azt játssza, hogy nem bírja felvenni a cipőjét, holott ő is, mi is tudjuk, hogy képes rá. Közben a kistesó bömböl, a telefon csöng, hogy hol késünk már. Pistike mintha direkt szórakozna velünk: ezredszer kérjük, hogy vegye már fel, nekünk még a pénztárcánkat is meg kellene keresni gyorsan – villan át az agyunkon. De a gyerek csak lóbálja a lábát egy darabig, mikor készségesen kezébe adjuk a lábbelit, még el is hajítja a szoba túlvégébe, közben (szerintünk irritálóan) vigyorog. Nyomatékosan elmondtuk, hogy ez most nem az a helyzet, amiben játszani lehet, de ez őt cseppet sem érdekli, mintha direkt élvezné a növekvő kétségbeesettségünket. Ha elértünk ahhoz a ponthoz, hogy épp szájon vágnánk, vagy legalábbis rákiabálnánk, villanjon fel lelki szemünk előtt a stoptábla, és állítsuk magunkat átmenetileg robot üzemmódba.
A robot az, akinek nem kell érzelmileg reagálnia, nem kell abban a percben megoldani Pisti megnevelését, nem kell megértetnie vele, mennyire helytelen, amit tesz, és nem kell győznie semmilyen csatában. Csupán a praktikum szintjén kell megoldania az elindulást, a nevelési-kapcsolati dilemma további részét pedig nyugodtan rábízhatja arra az anyára (vagy apára), akivé majd később, lehiggadva visszaalakul. Tehát egy csomó feladattól megszabadítjuk magunkat, ami abban a pillanatban úgyis meghaladná intellektuális-érzelmi kapacitásunkat. Csak annyit kell hozzá megérteni, hogy jogunk van időt kapni, jogunk van nem azonnal megoldást keresni. Ez azért nagyon hasznos, mert elkerüljük azt a bűntudatot, amit át kellene élnünk, ha rázúdítanánk Pistire a feszültségünket. Másfelől nevelésileg sem érnénk ezzel el semmit, mert a neveléshez következetesség kell, ami az indulatkitörésekből teljes mértékben hiányzik. Tehát szó nélkül megkeressük a pénztárcát, közben kinyomjuk a telefont, feladjuk Pistire a cipőt, és elindulunk.
Ha sikerült nem reagálnunk, akkor már megdicsérhetjük magunkat, ez a legfontosabb lépés, a többi ehhez képest szinte apróság. A folytatásban arról lesz szó, ezek után mit tehetünk még, hogy valóban megnyugodjunk, és okosan kezeljük a helyzetet.
