Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
Jó ok azért gyereket csinálni, mert úgy lesz aki vigyáz rád ha megöregszel? Szakértônk szerint nem.
Általános nézet szerint benne van a vérünkben, hogy utódot akarunk, hiszen biológiai lényként fontos célja az embernek az élet továbbadása, vagy ahogy társadalmi szinten fogalmazzák meg: legyen, aki továbbviszi a család nevét. Innentől kezdve nem is vizsgáljuk az okát, vajon miért, milyen rejtett elvárással vállaljuk a gyereket. Pedig sok-sok nem tudatos remény, vágy is belekeveredik ebbe a döntésbe.
Ezek többsége szép és tiszteletreméltó. Például, ha valaki úgy véli, számára hozzá tartozik a teljes élethez a család. Vagy ha szeretne gondoskodni, szeretetet adni egy másik lénynek. Esetleg elolvad a babák láttán, és alig várja, hogy a sajátját vehesse ölbe. Van, akinek szomorú volt a gyermekkora, és szeretné megadni egy kisgyereknek, ami neki hiányzott, míg a másik ember, aki mögött felhőtlen, boldog gyermekkor áll, azt a sok ajándékot, tudást adná tovább, amit ő kapott.
Ám előfordul, sajnos nem is ritkán, hogy valamilyen feldolgozatlan sérülésből, gyengeségből fakadóan olyan elvárást aggat az ember a gyermekre, ami káros mindkettőjük, illetve az egész család számára. Ha valaki ilyet talál magában, érdemes elgondolkodnia, tényleg jó ok-e ez a gyermekvállalásra. A veszélyeket rejtő motivációkból gyűjtöttem össze a leggyakoribbakat.
1. Legyen, aki idős koromban gondoskodik rólam
Valóban remélheti a szülő, hogyha meghitt, bensőséges viszony alakul ki gyermekével, az időskorában is megmarad, és ennek részeként kölcsönösen segítik majd egymást. Azonban fontos leszögezni, a szülő-gyermek kapcsolat aszimmetrikus viszony, amelyben a szülő az, akire érzelmileg és minden más módon támaszkodik a gyermek, nem pedig fordítva.
Ennek lelki oka van: a baba egészen kiszolgáltatott a róla gondoskodó szülőknek, a gyermek számára is anya és apa jelenti az erőt, a védelmet. Kamaszkorban jelentősen megtépázódik a mindenható szülőről alkotott kép, ám a gyermeknek egész életében igénye, hogy felnézhessen anyjára és apjára, erősnek láthassa őket, még ha fizikai értelemben már nem is azok.
2. Problémák vannak a házasságomban, a gyermek majd megoldja ezeket
A gyermekvárás és -nevelés inkább próbája, mint megmentője a házasságnak. Ha eleve erős az érzelmi kötelék és az egymás iránti elköteleződés, minden közös élmény, beleértve a nehézségeket, tovább erősítheti a kapcsolatot. Ám ha a pár nem érzi elég stabilnak, tartalmasnak a házasságot, gyermekes családként még kínzóbban szembesülni fog a hiányosságokkal, hiszen amivel maga sem rendelkezik, hogyan is adhatná meg gyermekének...
3. Egy igazi családban van gyermek, ez a társadalmi elvárás
Ez a motiváció biztosan nem fog melegséget, meghittséget varázsolni a családi fészekbe. Pedig elsősorban az elfogadó szeretet az, aminek köszönhetően jó hangulat, élhető légkör alakul ki otthon. A gyermek megérzi annak a szülőnek feszültségét, aki szorongva várja, megfelelően produkáljon a gyermek a külvilág felé, hogy remek család benyomását kelthessék a környezetükben. Ez a szorongás benne zavart, idegességet kelt, és szándékán kívül pont a legrosszabbkor fog a legrosszabbul viselkedni. Például vendégségben, mikor anya és apa különösen feszülten figyeli, kellően jó képet mutat-e róluk a csemete.
4. A (leendő) nagyszülők már unokát szeretnének
Jó szándékú törekvés az ember részéről, hogy szeretné „megajándékozni” szüleit egy unokával, ám mégis az az ideális, ha a gyermeket leginkább anyja és apja várja, mert ők adhatják meg neki azt az érzelmi burkot, amit igényel. Ők azok, akikből testileg, lelkileg táplálkozik a poronty, belőlük merít érzelmi biztonságot.
5. Nekem sok minden nem sikerült az életben, kell valaki, aki megvalósítja ezeket az álmokat
Akik erre gondolnak, nem számolnak azzal, hogy gyermekük egy másik lény lesz, nem az ő
folytatásuk. Esetleg egészen más temperamentummal, tervekkel és célokkal, mint az övéik. Mivel minden személy számára elemi szükséglet, hogy önálló individuumként élhesse meg magát, természetes önvédelmi reakció lesz a gyermek részéről, ha csak azért is más utat választ, mint amit a szülő erőltetni próbál.
Valójában nem éles az átmenet a jó és rossz, az egészséges és betegítő célok között. A gyermekvállalás a maga módján mindenképp önző döntés, valami jót remél tőle az, aki rábólint. Lényeg, hogy ez a remény nagy nyitottsággal párosuljon, annak elfogadásával, hogy előre semmi sem megjósolható.
